Mint felhajított, óriási érem,
úgy gördül lassú ívben odafent
az augusztusi Hold beteg-fehéren.
A csillagokból alászáll a csend,
griffszárnyakon ereszkedik a földre,
mint lázak szülte, furcsa, ásatag
madár; az éji rémeket kiköltve,
megüli a virrasztó házakat,
megüli a szorongó lelkeket,
a kifacsart, keserü agyakat,
emléket, vágyat, mindent eltemet,
nincs semmi, csak a túlvilági csend,
mely iszonyú árhullámként dagad,
s betölti a didergő végtelent.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése