Távol a várostól elhagyott tanya áll,
ember nem jár erre, ide a madár száll,
dudvás, sűrűn benőtt a régi gyalogút,
pajkos szél ringatja a rozoga kaput.
Itt roskadt magába a nádfedeles ház,
őrködik felette egy hűséges akác.
Roggyant, görbe falak, esőtől lemállva,
ablakai vakon pislognak a tájra.
Gémeskút karjával az égre integet,
rég nem húzott ő fel friss, hűsítő vizet.
A szétrepedt vályú szomjazva kiszáradt,
repedéseiben zöld fű vetett ágyat.
Foghíjas kerítés nem védi a házat,
az enyészet, a csend uralja a tájat.
Nem volt mindig ilyen, lélegzett, virágzott,
ablakai előtt muskátli pompázott.
Gondosan nyírt füvén apró, boldog gyermek
csilingelő hangja verte fel a csendet.
A nagyszülők egy nap végleg elköszöntek,
égi ablakukba muskátlit ültettek.
A gyermek is felnőtt, messze vitte vágya,
s könnyes szemmel gondol a kicsiny tanyára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése