Ladányi Mihály: Mint a kenyér

Kevés az öröm, mint a kenyér a Földön,
de ha te jössz, nekem is törsz belõle,
ha erre jössz, azt mondod csak: egyél - és
boldog szemem arany Napban mosakszik,
és éhes szám a szavakat feledve
ízeddel lesz teli, és falja, falja
az örömöt, mely egyre kevesebb,
mint kenyér a Földön. 

Robert Graves: Mi a szerelem?

Mi is a szerelem? Mondd meg te, kedves.

Visszatalálás legbensőbb magunkhoz,

Az ártatlansághoz, a kezdetekhez?

Talán a lét legelső vad csatája,

Elérni önmagunk szélső határát,

S néhány óránk csodás mindentudása?

Vagy mi még? Eredendő látomás,

Mely vészes jóslattal ragyog előttünk,

S a haláltól vár gyors feloldozást?

(Somlyó György fordítása)

Pilinszky János: Trapéz és korlát

Sötéten hátat forditasz,
kisikló homlokodra
a csillagöves éjszakát
kezem hiába fonja.
Nyakad köré ezüst pihék
szelíd pilléi gyűlnek,
bizalmasan belém tapadsz,
nevetsz, - vadúl megütlek!

Sugárzó párkányon futunk,
elgáncsolom a lábad,
fölugrasz és szemembe kapsz,
sebezhetetlen állat!
Elszűkül arcod, hátra buksz,
vadul zuhanni kezdesz,
az éjszaka trapézain
röpűlsz tovább, emelkedsz

a rebbenő való fölé!
Kegyetlen, néma torna,
mégcsak nem is kiálthatok,
követlek szívdobogva,
merészen ellököm magam,
megkaplak és ledoblak,
elterülünk hálóiban
a rengő csillagoknak!

Most kényszerítlek, válaszolj,
mióta tart e hajsza?
Megalvadt szememben az éj.
Ki kezdte és akarta?
Mi lesz velem, s mi lesz veled?
Vigasztalan szeretlek!
Ülünk az ég korlátain,
mint elitélt fegyencek.

Tóth Árpád: Szeretnék átölelni...

Szeretnék átölelni ma egy embert,
ki olyan árva s vágyak özvegye,
mint jómagam, s kit a tavasz sziven vert,
s kondor haján kopog az ősz jege.
Kinek ha volt is pirosbetűs napja,
tintát hozzá véréből szűrt a Sors,
vén bánatok fia és újak apja,
csöndes tűnődés lankadt léptü papja,
örülni lassú, és csüggedni gyors;
kit nemessé emelt a föld porából
sok ritka szenvedés, de nem kevély
kitűnni a törpék sekély sorából,
és címere egy hervadt falevél.
Ha kővel dobták, szívét dobta vissza,
ha szívvel dobták, halkan énekelt.

Jon Fosse: kék esték

mikor a hidegtől zsibbadnak az ujjak
és már érzéketlen a láb
de ott van kéklőn a víz...A néma vágy
tárja karjait minden vizek felé...S egy szív repes
összes erejével
még kékebb víz után...Sűrű a csend
felszabdalhatatlan
szétterül a föllelhető helyeken
és markában tart minket...Kérlek ne menj el...Nem látom egyedül
e kék és szürke ujjakat...Nagyon egyedül vagyok

(Kovács katáng Ferenc fordítása)

Veronica A. Shoffstall: Útravaló

Egy idő után megismered
az apró különbséget
egy kézfogás
és a bilincs szorítása között.

És megismered,
hogy a szerelem nem vonzalom
és egy társ nem biztonság.

És megismered,
hogy a csók nem szerződés
és az ajándék nem ígéret.
És elfogadod kudarcaid
emelt fővel és előre tekintő szemekkel,
asszonyi bájjal, férfias erővel
s nem gyermeki bánattal
és megismered, hogyan építsd a jelen útját,
mert a holnapé túl bizonytalan,
hiszen a tervek és jövők útja
félúton mindig megszakad.

Egy idő után megismered,
még a nap is megéget, ha túlsokat kérsz
Így virágoztasd csak fel saját kertedet
díszítsd csak fel saját lelkedet
és ne várd, hogy valaki más
hozzon virágot neked.

És tanuld meg, hogy tudsz szívós lenni,
hogy igenis erős vagy
és igenis vannak értékeid.
És tanulj, csak tanulj, minden búcsúval
csak tanulj....

Cso Gi Cson: A patakkal beszélgetek

    Fehér sziklán ülök a völgy felett,
    s a patakkal beszélgetek.
    A víz úgy suhan a köveken át,
    selymesen, puhán, mint a fellegek,
    s oly súlytalan, hogy szinte már lebeg...
    Fodroz, iramlik, árad cseppre csepp,
    a völgy hosszán, lejtős sziklákon át,
    nappal meg éjjel, tovább és tovább...
    Az útja még nehéz és meredek,
    de ő csak mesél, csacsog és nevet,
    s vígan, fürgén szeli át a hegyet...

    Ó, te tiszta, áttetsző, kis patak,
    hadd nézzelek még, hadd csodáljalak!
    Tovasuhansz a fehér falakon,
    s ezer szilánkokra osztod önmagad,
    ezer tükör-szilánkra, mint a nap!

    Dalolsz, dalolsz, tündöklőn, szabadon,
    s dalomba ömlik a te éneked...
    Egyek vagyunk, s nincs bennem semmi más,
    csak árnytalan, nem-szűnő ragyogás!
    Fehér sziklán ülök a völgy felett,
    s a patakkal beszélgetek...

Zsigai Klára: Vágyakat kavarsz fel!

Szivárvány fénye szűrődik pilláimhoz,
arcod sokféle varázsa,
álmodozok, elmerengek Rólad, Veled,
hallom lélegzeted, hullámzó,
háborgó tengert szívemben,
Vágyakat kavarsz fel!

Bánat könnyekkel szemedben,
gondtól megtörten reményt vesztve
felhők közé menekülve,
csokorba szedem
boldogság csillogó könnyeit
karodba bújok, megpihenni!

Súlytalanul szeretni, felfedezni együtt
tovatűnő ismeretlent mámor fényében
összefonódva testek rezdülését,
hullámzó árnyvonal tovakúszó vágy
pergő boldogság képe tovaszáll...
Vágyakat kavarsz fel bennem!

Kovács-Popa Daniela:Hogyan szeresselek?

Hogyan szeresselek?
Lágyan,
miképpen virágszirmokat sodor
a júniusi szél?
Vagy, mint a lét határán
árnyként sompolyog
az éltető remény?

Mondd, hogyan szeresselek?
Vakon,
ahogy az idő szűk gödrébe
tűnik el nyomtalan?
Vagy vadul
égve, fájva, gyötrőn
húsba tépő kínnal?

Hogyan szeresselek?
Riadtan
hajtsam előtted alázatra
szomorú fejem?
Vagy kínmosollyal nyílt arcomon
nyújtsam feléd kezem?

Mondd, hogyan szeresselek?
Szelíden,
mint kezed szokott pihenni
nyitott tenyeremen?
Vagy tudatosan,
miként küldöm ölelésem
át az éteren?

Mondd, hogyan szeresselek?

Bella István:Fény fut át

Mióta szeretlek, ég az ég,
és föld a föld, és fű a fű.
Mióta szeretlek, csak az ég
bennem, mi benned gyönyörű.

Mióta szeretlek, Te vagyok.
Arcod arcom. Kezed kezem.
Magamra mint feltámadott
mozdulatra emlékezem.

Mozgásodban: be ismerős!
Ki is? Testvér? Barát? Rokon?
..Ahogy nyarakban hull az ősz,
fény fut át a hulló havon.

Egyed Emese: Mint holdfényt a fák

Fellegpaláston, csillaghálón át
súgjon neked a csönd jó éjszakát,
öleljen puha testű nyugalom
álomba: és mint friss havon,
selymes ábrándok lassú dombjain
vezessenek altató szavaim,
ringassanak keringő vérárammal,
csitítsanak dobogó ritmusokkal.

Hagyd, hogy az éjjel, mint jóízű sóhaj
messze sodorjon minden érthető
és érthetetlen sebtől, félelemtől.
Hagyd, hogy emeljen ködkarjaival,
terjedjen benned hullámaival,

s akkor fellegen, csillaghálón át
engem is érzel. Mint holdfényt a fák.   

Komáromi János: Csak zene lesz..

csak zene lesz
ha szívem dobban
szeress még
szeress egyre jobban

szél kócol
magányos ágakat
ér viszi testedben
az éledő vágyakat

Szabó Éva: Indulás előtt

    Csomagoljunk
    legyünk útra készen
    mielőtt minden
    eltörik egészen
    hisz oly kevés
    mit vinni kell
    egy ,,megérte''
    egy ,,hinni kell''
    egy szerelemtől
    fényes pillanat
    a sárba süppedt
    kő alatt
    a sötétben
    egy résnyi fény
    élétől
    megsebzett remény
    mert valami
    végérvényes rend kell
    ha nagy útra
    készül már az ember
    tudván
    hogy akkor sem néz
    hátra
    ha nevét valaki
    még egyszer elkiáltja

Lévay László: Még mindig remélek

 Minden nap egy másikat várok,
Hol kékebb az ég, pirosabb a hajnal.
Szebben süt a Nap, az emberek jobbak,
S nem kell küzdeni annyi búval, bajjal.

Minden nap egy másikat várok,
Okos napot, hol nincsen már talány.
Minden a helyén van, az ember ügyes,
S boldogulhat végre valahány.

Minden nap egy másikat várok.
Bolond fejemmel még mindig remélek.
És sétálok a szép ábrándok útján,
Mert hiszek az emberben, amíg csak élek

Őri István: Üzenő

Amikor a fák égig érnek,
és meséket mondanak a tündérek,
akkor gyere...

amikor a hold fényesen világít,
s a bársony-éj utolsókat ásít,
akkor gyere...

amikor a harmatcsepp énekel,
s rá messzi-szellő felel,
akkor gyere...

amikor Isten lejön közénk,
s minden, mit hozott, a miénk,
akkor gyere..

amikor győztél a sötét éveken,
s, ím, valaki Neked üzen,
akkor gyere...

várlak,
Kedvesem...

Horváth János: Csended

Csended mellém szegődött,
Átölelt.
Hiába faggattam felőled,
Nem felelt.

Kovács Daniela: Nem torpansz meg

Ó, te drága, fáradhatatlan szívem,
hányszor remegsz úgy, mint szélben kinn a fák,
hányszor zülleszt szét a másba vetett hitem,
mégsem torpansz meg, csak dobogsz, versz tovább,

hányszor alszik ki mélyedben a tűz,
majd érzem újra benned éles melegét,
egy pillanatra megállsz, reménytelennek tűnsz,
majd ismét nekilódulsz múltat feledvén,

és csodát áhítva szenvedéllyel töltődsz
helyettem is hiszed jövőm igazát,
ha marcangol a kín, egy pillanatig gyötrődsz,
de hamar újra érzed az öröm illatát.

Álom-üst fortyog benned, mint a láva,
a legsűrűbb méz is mélyedből ered,
bátran indulsz el minden vad csatába,
majd győzelem tölti minden szegleted.

Az időknek tükre nem hagy nyomot rajtad
nem félsz, hogy a csend árnyát veti rád,
bérc-nyomta kővé változol a bajban,
nem torpansz meg, csak dobogsz, versz tovább…

Fuchs Éva: Utazó

Nem vagyok senki,
csak játszom egy embert,
szürke köd vagyok,
a napfénynek árnyékot adok,
s az éj befogad
néha nap.
Próbáltam már sok valaki lenni,
de nem ment,
akkor sem vett észre senki,
csak egy ruhát, maszkot láttak,

szerettek egy kicsit,
aztán továbbálltak,
és mindez most a földre hullott,
és már senki nincs ott,
és már csak árnyékom
visszhangozzák a falak.
Nevem elfeledték,
arcom együtt gyűrődött az idővel
sok időt nem várok
itt állok
újból útra készen.

Simán Endre: Méz

Augusztus lett,
megérett, lassan hömpölyögve a nyár,
lábaink elé dobott ajándékkal
a bűnbe esés viharai nincsenek már,

Rólunk szól a teliholdas Kozmikum,
szép és tündérszép lesz újra az élet,
az Örök, tudom, velünk ébredt,

csillagom kerestem, és a tüneményem találtam
szemünkben minden kőszikla
könnyű könnyé olvad e

Fáy Ferenc: Kellesz nekem

Kellesz nekem, mint napfény kell a fáknak,
Tikkadt virágnak, mint a viz szeme.
Úgy, mint a test kell kóbor furcsa láznak,
Mint dalra vágyó fülnek kell: zene.

Vágyom rád, mint vándor vágy a fényre,
Sötét fű után, ha eső, szél veri.
S ezer ház súgja délibábnak: térj be,
S ezer tenyér nyújt hűs vizet neki.

Úgy nézek rád, mint viz-csepp néz az égre
Irigylő vággyal vén felhőkre lát,
És hogyha feljut, titkon, lopva, félve
Anyjában nézi vágyva önmagát.

Kellesz nekem, mint bűnnek kell az este,
Mint vad csikónak fékező hurok,
Ezernyi vágyam téged vár keresve,
S ha egyszer eltűnsz, veled pusztulok.

Tornay András: Tudom, hogy mindig velem vagy

A legnagyobb titkod, hogy
rejtőzködsz, s mégis itt vagy
tüzed lángol, s mégsem ég el soha
kezeid csillagokat óvnak pusztuló zuhanástól
csonkaságod megmutatva hívsz teljességedbe
néma minden hangszer, s
mégis szimfóniák születnek színeidből

A hajnal hallgatagságában
Az éjszaka nyugalmában
A múlt idő hibáiban
A jövendő álmaiban
A völgyben, a kanyarban
A földben, a magasban
Közelben és távolban
Könnyben és mosolyban
Tudom, hogy mindig velem vagy

Áprily Lajos: Védekezés

Próbálgatom, tanulgatom,
hogy ne szeresselek nagyon.

Félelmesek a viharok,
s én romló törzsü fa vagyok.

S minden nagy érzés új gyökér,
mely földbe köt, ha mélyet ér.

Magam hullásra készitem,
gyökereimet gyengitem:

Ha a viharban dőlni kell,
fogódzás nélkül dőljek el.

Csoóri Sándor: Búcsúvers

Te távolodsz?
Vagy én távolodom?
Futnak a vonatok észak felé és dél felé
s erdõk nyomulnak közénk,
szigorú vadvizek.
A tanyák fölött hosszan köröz,
levegőt sarabol egy vércse,
mintha a veled összekötő
hajszáldrótokat kaszabolná.

Voltál valaha valakim,
voltam én is világjáró árnyékod neked,
most egy röghözkötött, csonka szélmalom
árnyéka lehetnék csak a perjefűben.

Fürjek, fácánok futkorásznak
közel a töltés mellett,
ezüstnyárfa levele remeg -
Látsz-e még valahol szikrázó, zöld levélfényt,
mely szökésemben is utolérhet?
Látsz-e sást, szitakötőt s gyászoló kutyát
az én szememmel?

Múltadnak múltja leszek,
búcsúzó világtűz
e kiüresedő délutánon.

Ha nem kifosztott testtel halnék meg én is,
talán bűnösnek érezném magam
megrabolt életedért,
de így csak lesütöm szemem
és szökevény homlokomat a szélbe tartom.

Amit elveszek tőled,
visszaadom most gyorsan
árokpartnak és fasoroknak,
vissza az elmaradó nyári síkságoknak: ragyogjanak.
Legyen határtalan újra, amit kezdetben
annak hittünk,
legyen határtalan, de most már nélkülem.

Bodnár Éva: A fáradt szív panaszai

Halkan, most halkan beszélj!
Csak az őrület szül vad hangokat...
Finoman érlelt, lágy szavakkal
öleljen át a pillanat!

Ne mondj semmit, csak nézz rám!
Talán szemed beszédesebb,
és mindent jobban megértek,
ha lelked tükrébe nézhetek.

Túl sok a zaj - belefáradtam.
Simogasd hát a lelkemet!
Most ez a túlhajszolt szív fáj úgy,
ahogy az égett, lüktető sebek.

Gyógyírt keresek, vigasztalást,
szépen ívelt dallamot, lágy muzsikát...
Valamit, amitől újra vonzó lesz
ez a forrongó, vad világ.

Harcos Katalin: Mi volna nélküled?

Mi volna hangod nélkül ez a csend?
Csak némaság, és üresség hona…
de így, hogy szavad még fülemben cseng,
a csendnek is van titkos dallama.

Mi lenne nélküled magányos álmom?
Csak rezzenetlen néma holdsugár…
de így, hogy itt vagy nekem a világon,
álmom szenvedélyes, ajkam csókra vár.

Milyen lehetne akkor a jelen,
ha vágyat nem oltottál volna belém?
Nem lenne remény, sem  szerelem…
s nem lopnék kalandot életedbe én.

Játsszunk hát kedved szerint, ÉLETET!
Vígat, és kacagástól hangosat!
Játsszunk vágyat és titkos szerelmet…
mindennél szebbet, mindig boldogat!

Babity Mária: Szökött napsugár

Aznap este minden más volt.
Másképpen jött az alkonyat,
az árnyék is másképp táncolt
a hosszú törzsű fák alatt.
Csoda rezdűlt sejtelmesen,
éreztem: az idő megáll...
Egyszer csak a tenyeremen
megcsillant egy napsugár.
Alkonyatkor bújdosott el
a Naptól, s hozzám repült,
s én csak sírtam, úgy öleltem
két karommal, míg kihűlt.

Jószay Magdolna: Megnyilvánulás

Mikor úgy érezted, hogy
összecsapnak feletted
a hatalmas hullámok,
nem vetted észre
a színes virágot
a rőt avarban...

Mikor azt hitted,
nem törődik veled senki,
nem figyeltél rá, hogy valaki
kezét szeretné nyújtani
a zűrzavarban...

Mikor szárnyszegetten,
terhektől görnyedten
cipelted kereszted,
nem láttad meg, hogy feletted
hófehér galamb
kering a magasban...

Pedig a színes virág az avarban,
a feléd nyúló kéz a zűrzavarban,
s a fehér galamb ott fenn, a magasban
Isten-arcot mutattak volna
neked a bajban.

Ligeti Éva: Fény és árnyék

Árnyad vagyok, tűnő homály
Lásd a bennem rejlő csodát
Rejtőzz lelkem fátyolába
Fürödj könnyem záporába

Fényed vagyok, úgy követlek
Mint a mézet csepegtetlek
Lelked édes sóhajtása
Szíved minden dobbanása

Reményik Sándor: Ne ítélj

Istenem, add, hogy ne ítéljek –
Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek.

Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt, hibát és tévedést
Egy óriás összhangnak lássak –
A dolgok olyan bonyolultak
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak
És lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.

Istenem, add, hogy minél halkabb legyek –
Versben, s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szómban súly legyen s erő
S mégis egyre inkább simogatás:
Ezer kardos szónál többet tevő.
S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem,

De egyre inkább csak igen.
Mindenre ámen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.
Ámen. Igen. És a gonosztól van
Minden azonfelül.

Szilágyi Domokos: Tavaszi füttyök

Napsugaras
füttyeivel
itt a tavasz,
zeng a határ.
Ébredezik
hangjaira
és rügyeit
bontja ki már
halkan a fa.
Szökken a fű,
csókjaival
hinti a nap;
és madarak
füttyeivé
változnak a
napsugarak.
Láncaiból
vetkezik a
fürge folyó:
fodrokat űz;
fodraiban
nézi magán
zöld köpenyét
kedvvel a fűz;
és a tavasz
füttyeire
még a hegy is
új kalapot
tesz. S az avar-
szőnyegen is
átüt a fütty:
lábrakapott
kék ibolyák
jönnek elő,
néz a szemük
szerte-körül;
füttyös a kedv,
buggyan a nedv, -
fű, fa, madár
ennek örül.
- S nem sok idő
múlva, ha zeng,
szárnyra kel egy
májusi dal:
ünnepelünk
orgonafák
illatozó
zászlaival.