Cso Gi Cson: A patakkal beszélgetek

    Fehér sziklán ülök a völgy felett,
    s a patakkal beszélgetek.
    A víz úgy suhan a köveken át,
    selymesen, puhán, mint a fellegek,
    s oly súlytalan, hogy szinte már lebeg...
    Fodroz, iramlik, árad cseppre csepp,
    a völgy hosszán, lejtős sziklákon át,
    nappal meg éjjel, tovább és tovább...
    Az útja még nehéz és meredek,
    de ő csak mesél, csacsog és nevet,
    s vígan, fürgén szeli át a hegyet...

    Ó, te tiszta, áttetsző, kis patak,
    hadd nézzelek még, hadd csodáljalak!
    Tovasuhansz a fehér falakon,
    s ezer szilánkokra osztod önmagad,
    ezer tükör-szilánkra, mint a nap!

    Dalolsz, dalolsz, tündöklőn, szabadon,
    s dalomba ömlik a te éneked...
    Egyek vagyunk, s nincs bennem semmi más,
    csak árnytalan, nem-szűnő ragyogás!
    Fehér sziklán ülök a völgy felett,
    s a patakkal beszélgetek...