mikor a hidegtől zsibbadnak az ujjak
és már érzéketlen a láb
de ott van kéklőn a víz...A néma vágy
tárja karjait minden vizek felé...S egy szív repes
összes erejével
még kékebb víz után...Sűrű a csend
felszabdalhatatlan
szétterül a föllelhető helyeken
és markában tart minket...Kérlek ne menj el...Nem látom egyedül
e kék és szürke ujjakat...Nagyon egyedül vagyok
(Kovács katáng Ferenc fordítása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése