Szuhanics Albert: Mint a havas csúcsok

Álomszép szerelmem,
kék szemed megőriz engem.
Nézd a havas tájat!
Vágyaim felhők közt járnak.

Alpok rejtett falva,
ott legyek, egy lány akarja.
Messze-távol élek,
de elvisz hozzá a végzet.

Mint a havas csúcsok,
fényesen szólnak a húrok.
Zeng egy fehér hárfa,
a hangja szívem átjárja.

Fenn a Mont Blanc bércén,
hevülten kezed megkérném.
Várnál rám fehérben,
beváltva örök reményem.

Kósza hópelyhecske,
rózsaszín arcodra esne.
Bágyadt kék szemedre
csókommal szállna az este...

Hollósy Tóth Klára: Amíg képes

A mindenségben minden
míg képes, addig őriz,
harangszót a szél,
fák a rájuk hullt havat,
az ég, a föld
a nap tündöklését,
- téged én, míg élek,
addig tartalak..

Birta Attila: Mit tegyél?

     Kortyold a bort, szeresd a nőt.
Légy hű magadhoz, így lesz jövőd.
Ne habzsolj soha, több úgysem jár,
ha elherdáltad bánhatod már.
Ne keseregj, jobb úgysem lesz,
amit kifőztél te eszed meg.
Állj be a sorba és menj tovább, ne várd
a csodát nincs mennyország.
Ne emészd magad nem a Te bűnöd,
ami rég elment vissza nem jő.

Heltai Jenő: A másik

És szólt a nő:
"A hajam ében,
És lágyabb, mint a lágy selyem,
És itt a szívem közepében
Ujjong a boldog szerelem.
Tied a testem, tied a lelkem,
Te vagy az első, akit öleltem,
Boldog vagyok, mert a tied vagyok..."
S a férfi szólt:
"A másik elhagyott."

És szólt a nő:
"Piros az ajkam
És harmatosabb, mint a rózsa kelyhe,
És végigfut az üdvök üdve rajtam,
Mikor így tartasz forrón átölelve.
Szemem sötétebb, mint az égbolt,
Mikor a fergeteg zavarja...
Oh, mondd, a másik szintén szép volt?
Fehér a válla? Gömbölyű a karja?
Tudott-e súgni-búgni szintén,
Tudott-e édes csókot adni,
Meghalni karjaidba, mint én
És új gyönyörre föltámadni?
És lángolt, mint a nap? Szelíd volt, mint a hold?"
S a férfi szólt:
"A másik csúnya volt."

És szólt a nő:
"És mégis nappal, éjjel
Sóhajtva gondolsz vissza rája,
Amellyel az enyém nem ér fel,
Mi volt a titka, a varázsa, bája?
Miben oly nagy, dicső, elérhetetlen?"
S a férfi szólt:
"A másikat szerettem!"

Arany-Tóth Katalin : Falak mögött

És elfáradtál...
és ott maradt egy nagy lyuk,
ami folyton fáj.
De már nincs erőd...
sem hited...
sem elég szíved...
hogy merj szeretni...
Ezért inkább falakat építesz...
ahonnan kilátsz ugyan,
de be nem jöhetnek...

Fittné Szilvássy Ildikó: Átlátszó kövek

Kagylóhéjból tört ágyon fekszem,
szétsodort álmok a vánkos alatt.
Telesírtam éjjel a hajamat,
csont az ingem horpadt mellemen.

Keserű a csók, mint a buborék,
szűkös torkomban pattog és ég.
Látod már nincsen kezünk és szánk
Átlátszó kövek hullanak ránk.

Szabó Lőrinc: Szeretlek

Szeretlek, szeretlek, szeretlek,
egész nap kutatlak, kereslek,
egész nap sírok a testedért,
szomorú kedves a kedvesért,
egész nap csókolom testedet,
csókolom minden percedet.

Minden percedet csókolom,
nem múlik ízed az ajkamon,
csókolom a földet, ahol jársz,
csókolom a percet, mikor vársz,
messziről kutatlak, kereslek,
szeretlek, szeretlek, szeretlek.

Jószay Magdolna: Utolsó csillag

Neked őrzöm, érted félem
az utolsó csillagot
a pirkadat előtti
ében éji égen.
Neked tartom, tartogatom
tenyerem hűlő melegét,
érintve minduntalan
lázas homlokom.
Érted ereszkedik alá
egy fénylő könnycsepp is
lassan, szemem tárt ablakán,
a bú törékeny létráján,
lüktető migrén-függöny
remegő pókhálószálán...
Ha nem késlekedsz,
még itt vagyok...
még megmenthetjük
az ében éji égen
a pirkadat előtti
utolsó csillagot.

Theodore Sturgeon: Élő lelkekben...

Élő lelkekben valahol
kimondhatatlan magány lakik.
Oly hatalmas, hogy összefűzi őket,
mint apróbb lényeket a társaság.
Ilyen magány az enyém; tudd meg hát:
a Mindenségben
van még nálad is magányosabb.

(Hideg János és Velkey Anna fordítása)

Kálnay Adél: Kérdés

Lehet-e jónak lenni egy rossz világban,
sétálni télen kigombolt kabátban,
szalonnát szúrni fagyos ágra,
nem vadászni nyúlra fácánra,
koldus kezébe kenyeret nyomni,
csábítók között hűnek maradni,
házad kapuját kitárni,
hadd jöjjön hozzád akárki,
kisgyerek könnyét letörölni,
senkivel soha nem pörölni,
dermedt verébért hajolni porka hóba,
más baját sosem hozni szóba,
békét, nyugalmat, szépséget akarni,
adni, adni, mindig csak adni,
tökéletesre lelni egy madár dalában...
Lehet-e jónak lenni egy rossz világban?

Szarka István: Velem

bárhol bármikor
kitapintlak itt e világban

fotonáramod
illatos meleg boholy

elgondollak
hallom a csobogásod

Galgóczy Erzsébet: Milyen vagyok

Olyan vagyok, mint az útszéli kavics,
mely sír és nyikorog, mikor ezer ember lába rátapos.
Rajtam is sok szenvedés vonul át: rengeteg,
míg a kavicsból apró homok nem leszek.
De ha a kegyelem napja rám ragyog, akkor . . .
. . . kicsi homok szem: - majd én is csillogok.

Torjay Attila: Este

Elfáradt a madár
s egy alvó ágra ült
kottájára dőlt a tücsök
hisz egész nap hegedült

szirmaival takarózik
a jázmin, a gyöngyvirág
és mosolyog álmában.
Megpihent a világ.

Elhajózik a gond,
csendesül a bánat
s eljátssza, hogy szendereg

Brinkusz Gábor: Holdfény

Ma én leszek a holdfény,
S belopódzom az ablakon át,
Mint aki hosszú útról haza tér,
Oda bújok Hozzád.

Messzi fehér csillagoktól
Éjszaki fényt hozok Neked,
Smaragdszemű angyaloktól
Csillogó könnycseppeket.

Aranyszínű virágporral
Csillagot festek két szemedre,
Mintha pillantásod csillogása
Napvilágnak fénye lenne.

Majd két kezemmel betakarlak,
S hangtalan érintésem megtöri a csendet,
Ha sírsz, én könnyeimmel vigasztallak,
S akár a holt fény, felolvadok Benned.

Cso Gi Cson: A patakkal beszélgetek

   Fehér sziklán ülök a völgy felett,
s a patakkal beszélgetek.
A víz úgy suhan a köveken át,
selymesen, puhán, mint a fellegek,
s oly súlytalan, hogy szinte már lebeg.

Fodroz, iramlik, árad cseppre csepp,
a völgy hosszán, lejtős sziklákon át,
nappal meg éjjel, tovább és tovább.
Az útja még nehéz és meredek,
de ő csak mesél, csacsog és nevet,
s vígan, fürgén szeli át a hegyet.

Ó, te tiszta, áttetsző, kis patak,
hadd nézzelek még, hadd csodáljalak!
Tovasuhansz a fehér falakon,
s ezer szilánkokra osztod önmagad,
ezer tükör-szilánkra, mint a nap!

Dalolsz, dalolsz, tündöklőn, szabadon,
s dalomba ömlik a te éneked.
Egyek vagyunk, s nincs bennem semmi más,
csak árnytalan, nem-szűnő ragyogás!
Fehér sziklán ülök a völgy felett,
s a patakkal beszélgetek.

Ágai Ágnes: Vízesés

A sziklákon habosra tört a víz,
surrogott, zúdult, nem kapaszkodott,
esett vastagon, tömbösen,
acélos vízlemez.
Lelökték, hullt alá,
szétfröccsent, nyekkenve földet ért.
Bámulták odalent szépséges végzetét.

Brinkusz Gábor: A csend a dalom

Nekem a szépen csengő ajkak mind néma szavú harangok,
Nem dalolnak halkan zengő éneket e kristály női hangok.
Nem kacag fel zongora, s bennük lágy szálak nem zengenek,
Nem sír fel a gitár, rajtuk csak néma húrok pengenek.
Nekem a sípon játszó orgona csak mint tavasszal nyíló virág él,
Nem dorombol a faragott hegedű, hangtalan kacagó dalt zenél.
Némaságot fogad minden esti dallamot játszó, lágyan búgó kürt,
Nincs többé Bach, se Mozart, ki betöltené e lüktető néma űrt.
Beethovent temetik, s Haydn is csak egy súlyos kőhalom,
Nem zúg már az esti szél, nekem a csend a dalom.

Szabó Lőrinc: Az irigység erdejében

Dsuang Dszi mester erdejében ültem
és szólt az egylábú virág:
- Óh, százlábú, de jó neked! Te futhatsz,
én állok s nem jutok tovább!

Szólt a százlábú: - Irígyeld a kígyót:
annyi lába sincs, mint neked,
bordái mégis gyorsabban viszik, mint
az én száz lábam engemet!

A kígyó az ég kék szárnyára nézett:
- Óh, szél - mondta panaszosan -
te játszva átsuhansz az óceánon,
s én porban vonszolom magam!

A szél rám nézett: - Látás, te legyőzöl,
te szárnyatlan és testtelen! -
- Mint engem a gondolat! - mondta búsan
s lehúnyta pilláját a szem.

A gondolat már válaszolni készült,
de a szív megelőzte, és
én felsírtam, hogy minden elégedetlen
és harc és kétségbeesés; -

és szólt Dsuang Dszi: - Hiába, ez a törvény,
ez az irigység erdeje!
Élj, küszködj s ne törődj vele, hogy élsz és
halj meg és ne törődj vele!

Érsek Zsuzsanna: Amikor elmentél

Akkor elkezdtek zokogni a fák.
Fehér könny-szirmukon barna gyászkeret.
Lassú sóhajtással takarták el könnyű léptedet.

Akkor hirtelen hideg lett a szél.
Szivárvány-lelked rebbenése idézte a telet.
Éreztem, ahogy apró tested, testemben megremeg.

Akkor egy pillanattá vált az idő,
és a másodpercmutató
remegve indult tovább,
hogy mutasson valami jelent, jövőt,
hogy a fájdalom lélegzete
képes legyen elhagyni a tüdőt,
hogy a szív ritmusa
tűrje a vonat zaját,
hogy könnyed legyen
harmat a réteken,
hogy mosolyod legyen
a tündöklő napsütés,
hogy hangod legyen
az örök dallam. . .

Mart a nélküledtudat
könyörtelen kínpadján égve
nincs más vigasz. . .

Akkor a hideg szélben zokogtak a fák,
akkor a síró fák közt megjelent a tél,
akkor megnémult a ketyegő idő,
amikor mosolyogva mentél
a fénylő tavaszon át
egy másik végtelenbe.

Sütő Barnabás: Szeress

Eddig még nem kértem soha,
mert büszke voltam, ostoba,
hogy szeress úgy, mint senki mást,
nem vártam tőled vallomást.

Most megteszem, mert félek én.
Szememben megfagy a remény.
Maradj velem, mert elveszek.
Hiányod megöl, eltemet.

Hát szeress úgy, mint senki mást.
Mint haldokló az álmodást,
ha érzi útja véget ért...
Adná lelkét a holnapért.

Szeress erősen, oly nagyon...
Tépd ki a szívemet! Hagyom.
Mert nélküled nem álmodok.
Ha nem szeretsz... hát meghalok.

Ágai Ágnes: Lelkiismeret

Gyönge pillanataidban légy erős,
erős óráidban gyöngülj el,
valld be, ha reszketsz,
és szívedben lüktet a vér,
ha szemhéjadat könnyek feszítik,
sírj, kiálts, panaszkodj,
ne zárd palackba a fájdalmadat.

Szenvedj hangosan, dörömbölj,
a néma kín méregként megöl,
ne játszd a bátrat,
ess el, ha löknek,
és ha feltápászkodsz,
ne mondd, hogy semmiség!
A fegyelem rabruháját vesd le,
légy anyaszült,
vállald csapzott, megroggyant magad,

 és üvölts, ahogy a torkodon kifér! 

Gyurkovics Tibor: Örökké

Örökké van a táj, a fák, az almakertek,
a fák végén a lomb vagy a diólevél,
miket úgy hajt a szél, mint halakat a gyermek,
ahogy ujjaival a víz széléhez ér.

Lenn ember ballag át, az aszfalt néma útja
kígyózik bőrösen és lendül és ragyog,
a lebegő ködök a levegőbe fúrva
egyhelyben fekszenek, mint fáradt angyalok.

A levegő örök, a tűz, a fény, a mérleg,
a billenő hegyen a tér sziklája áll,
mint mértani idom, amelybe zárva él egy
madár és énekel tízezer éve már.

Őrizz meg engem is, míg szelek hasogatják
a szívemet, szegezz a fák közé oda,
ahol ragyog a gally, mint rettentő igazság
s aranyként tündököl a tárgyak homloka.

Kaffka Margit: Köszöntés

Jó estét emlékek. Adj Isten, álmok!...
Kékszemű ködben tünedeznek, szállnak
Foszlányai a sugárteli délnek, –
Lengő, testetlen árnyak már, – nem élnek.

Rég volt, – hogy száraz szemmel, lázban égve,
Némán dobáltam a kályha tüzébe
– Hogy zizegtek, hogy hullt a pernye rájok! –
Régi levelet, elszáradt virágot.

S ma – ócska holmi közt, – adj Isten álmok!
Egy ittfeledt írásra rátalálok...
Elrejtem gyorsan, senki meg ne lássa!...
Mégis – csak nem küldhetem a padlásra?

Bodosi György: Légy önmagad

Légy magad, légy önmagad!
Küldöz a szó, hív a hang.

Légy magad, légy önmagad!
Bátran bontsd ki szárnyadat.

Légy magad, légy önmagad!
Tűzd ki, küzdd ki sorsodat.

Légy magad, légy önmaga!
Se szebb díj, se nagyobb rang.

Légy magad, légy önmagad!
Égj, lobogj, szórj lángokat.

Légy önmagad!

Kaffka Margit: Ez volt az: "igen"

Rózsák, hajoltan, reszketők, fehérek!

- Már semmitse kérdek! –
- Most egyszerű, nyiltszemű minden, úgye?
Hogy majd keseredik illata, fakul a színe,
Tudja előre a virág. Csoda nincsen!
Oly bölcs a virág és oly egyszerű minden! –
Néma rózsák, fehérek!
- Mégis pirulón, félszegen vágynám nyúlni ma értek,
Hogy mondhassa egy halk mosoly: "Akárcsak egy leány!"

Lyányos, lehajtott, halvány rózsafők!
Ki méri az időt?
- – - Talán dús örökömet még őrzi az élet?
Tán kiadta a részem vagy busásan igért? –
Mim van, amit veszthetek, hogy veszteni féljek,
Egy kivirult lehetőségért, – egy pillanatért? –
Mi jussom – - hogy ép ilyen csókra várok,
Ahogy az ajkam illet egy virágot?

Fátylas lehetőségek! – Szent, tömjénszagú rózsák!
Egy templomhajón át
Szállt egykor e hervatag illat, – s száll ma felém.
Ama májusi este, – az a Mária-ének, –
Várón lehajtott lányfejek! közöttük én,
Fojtott imám, szűz titkom, akkori lelkem. – Oh élet,
Csúf, zagyva évek! – Láng, füst! Túl, messze látom-e még
Az ostyát testté bűvölni a pap fehér kezét?

- Csak rózsák! Ti téli rózsák, fáradtan pihegők!
Legyen! – Hívom őt! – - –
Mi lesz velünk a jólfűtött szobákban,
Virágok, mitől félünk, – meddig élünk?

Kényszeredett, mímelő illat, – hazátlan,
Tengő üvegház-illuziók; – s végetek, – végünk,
- Távozó ifjúság ez, – mi tudjuk; – reménytelen,
Mint búcsúcsók egy kézre, ha profán szemek figyelnek.

Fuchs Éva: A csend

Mélyet lélegzik a csend,
és torony iránt, víz alatt
átússza az Atlanti-óceánt.
A gesztenyében lakó csend
meg sem moccan,
ha fájáról a gesztenye
földre pottyan.
Dobj követ a kútba,
s a csend csak nevet,
mert álmodik, és álmát
össze nem törheted.

Kormányos Sándor: Nem rejthet

Ma lépteidről álmodom,
az ajtót nyitva hagytam,
szobámban hűvös csend vacog,
csak várlak mozdulatlan.

Az éj nyikorgó végtelen,
ám titkokat nem rejthet,
már régtől tudják jöttödet
a szélfújt őszi kertek.

egy mezítlábas nyár után.

József Attila: Mikor az uccán átment a kedves

        Mikor az uccán átment a kedves,
        galambok ültek a verebekhez.

        Mikor gyöngéden járdára lépett,
        édes bokája derengve fénylett.

        Mikor a válla picikét rándult,
        egy kis fiúcska utána bámult.

        Lebegve lépett - már gyúlt a villany
        s kedvükre nézték, csodálták vígan.

        És ránevettek, senki se bánta,
        hogy ő a szívem gyökere-ága.

        Akit ringattam vigyázva, ölben,
        óh hogy aggódtam - elveszik tőlem!

        De begyes kedvük szivemre rászállt,
       etörte ott az irígy virágszált.

        És ment a kedves, szépen, derűsen,
 karcsú szél hajlott utána hűsen!

Válóczy Szilvia: Porból

Felhők suttognak az őszi égben,
Lelked szárnyai közé úgy tévedtem,
Ahogy téved a szó, mely szívbe hatol,
Mosoly szelídségedben még a nap is hódol.

Halkan játszik a hideg, kavargó szél,
Minden új nap Tőled, s Érted remél,
Vágyban ég a hajnal homálya, mi kért,
Csókokat dob a szép, szerelmes szívekért.

Porból született őszinte látomás,
Megérint a nap, s valahogy mégis más,
Önzetlen gyengédséged éberen ölel át,
Nyugalmadban ringatózva köszönöm e csodád.

Káli László: Aznap...

Aznap lehalkították susogásukat a lombok,
madár sem dalolt a fák között, és a fűszálak
mind rezzenéstelen álltak. És mi táncoltunk
valami sosem hallott dallamra, és akár csak
papírhajó a víz tükrén, ringott lágyan a csípőd,
és éreztem, ahogyan szíved dobolta az ütemet.
Aztán hosszan megcsókoltalak, és szemedben
láttam a Napot, s Te halkan súgtad fülembe:
Szeretlek. És bár rám rogyott az ég, mégis
könnyű voltam, és repültem, boldogan, fenn
a magasban, fel, a felhőtlen kékségben, mert
boldog voltam. Boldog, mint talán senki sem
a Világon ebben a pillanatban. Hiszen enyém
a Mindenség! Minden, mi szép, és jó, a közel
s a távol, hegy, bérc, csörgő patak, erdő, mező,
föld s az ég…! Enyém? Nem. Bár engem ölel,
engem szeret, az enyém mégsem lehet sohasem!
Mint a legszebb virág a réten… Nem enyém,
nem tied, senkié. Enyém csak a pillanat, mint
az illata a virágnak. De ez örökké bennem él.
Aznap lehalkították suttogásukat a lombok…
És a kis padon, a vállamon pihentél, miként
pihegő galamb. És úgy öleltél, mint aki soha
nem enged el, s én úgy öleltelek, mint az ér
fonja át a szívemet. A fűszálak táncoltak talán,
vagy a Világ forgott sebesebben? Nem tudom.
Csak azt tudom, hogy szerettem volna, ha akkor
megáll forogni a Világ, s maradsz a vállamon.