2014. január 6., hétfő

Kaffka Margit: Ez volt az: "igen"

Rózsák, hajoltan, reszketők, fehérek!
- Már semmitse kérdek! –
- Most egyszerű, nyiltszemű minden, úgye?
Hogy majd keseredik illata, fakul a színe,
Tudja előre a virág. Csoda nincsen!
Oly bölcs a virág és oly egyszerű minden! –
Néma rózsák, fehérek!
- Mégis pirulón, félszegen vágynám nyúlni ma értek,
Hogy mondhassa egy halk mosoly: "Akárcsak egy leány!"

Lyányos, lehajtott, halvány rózsafők!
Ki méri az időt?
- – - Talán dús örökömet még őrzi az élet?
Tán kiadta a részem vagy busásan igért? –
Mim van, amit veszthetek, hogy veszteni féljek,
Egy kivirult lehetőségért, – egy pillanatért? –
Mi jussom – - hogy ép ilyen csókra várok,
Ahogy az ajkam illet egy virágot?

Fátylas lehetőségek! – Szent, tömjénszagú rózsák!
Egy templomhajón át
Szállt egykor e hervatag illat, – s száll ma felém.
Ama májusi este, – az a Mária-ének, –
Várón lehajtott lányfejek! közöttük én,
Fojtott imám, szűz titkom, akkori lelkem. – Oh élet,
Csúf, zagyva évek! – Láng, füst! Túl, messze látom-e még
Az ostyát testté bűvölni a pap fehér kezét?

- Csak rózsák! Ti téli rózsák, fáradtan pihegők!
Legyen! – Hívom őt! – - –
Mi lesz velünk a jólfűtött szobákban,
Virágok, mitől félünk, – meddig élünk?

Kényszeredett, mímelő illat, – hazátlan,
Tengő üvegház-illuziók; – s végetek, – végünk,
- Távozó ifjúság ez, – mi tudjuk; – reménytelen,
Mint búcsúcsók egy kézre, ha profán szemek figyelnek.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése