Őri István: Szeretnék a boldogságról írni

Szeretnék a boldogságról írni
szeretnék többé sohasem sírni
szeretném a világba kiordít'ni:
Ne csüggedj, van remény
az út vége a győzelem!
nehéz a harc, de 'mi vár:
boldogság, béke, szerelem!

Szeretnék a szerelemről írni
szeretnék boldogságtól sírni
szeretném a világba kiordít'ni:
Istenem! Ő itt van velem!
Látom Őt, nemcsak álmodom
a perceket már nem számolom
mert eljött, s többé nem megy el
ó, áldott élet
áldott szépség
áldott szerelem!

Szeretnék csak mindig Róla írni
tündérmesét, igaz történetet
szeretném a világba kiordít'ni:
Szeret, szeret, szeret!
S azt is, hogy én is szeretem
jobban, mint életem
s ez a szerelem végtelen
mert kettőnké - ugye, Kedvesem?

Szeretném elmondani
hogy szeme gyönyörű
s ajka édes
minden, mit mond és tesz
szivárvánnyal ékes
s csak, hogy láthatom
a Mennyország nekem
szeretném elmondani nektek
hogy végtelen szeretem!

Szeretném, ha mindez való lenne
szeretném, ha egyszer Ő üzenne:
Várlak, gyere, szeretlek én is!
szerettelek mindig
s szeretni foglak
a világ végezetéig!

Farkas István: A pillanat

Talán az egyetlen,
az utolsó szép pillanat,
melyben boldogságot álmodhat
a gyötrő, gyönyörű szerelem...

Nem. Tudom, nem így lesz,
s kár is kívánnom,
hogy Hozzád bújhatom,
s hogy simulok testedhez.

De már nem fáj
talán annyira, mint eddig,
bár nem tudom, még meddig
tépi szívem a vágy.

Talán a múló évek
majd meggyógyítanak,
lassan kijózanítanak,
jó kell legyek, éppen érted.

Hisz Neked fáj talán
a legjobban, mi engem is
bánt, s látlak éjjel is,
álmom ködös fátyolán át.

Az idő múlik s az évek
majd - úgy érezzük - rohannak,
s feltesszük majd magunknak
a kérdést: Miért élek?

Tán volt szép remény,
halálra ítélt vágy,
szerelem, vonzó ágy,
s életünk már szegény.

Az a pillanat már
soha többé nem jön vissza,
s csak az emlék hozza
közel édes fájdalmát.

Nem baj. Már nem számít,
hogy kinek fáj jobban,
s most könnyeim torkomban
zuhogják: fájó sebet hasít

itt belül az emlék,
az egyetlen pillanat,
melyben szívemben maradt
a vágy és vár még.

Vár, pedig épp úgy elveszett
már minden remény,
mint ahogy elvesztem én.
Talán az álom majd vezet.

Képzelt világomban majd
ölellek Téged, s el nem engedlek,
mindig, mindenhol Veled leszek,
s együtt halljuk a dalt,

mely csak bennünk létezik,
ahogy állunk egymás előtt,
mi eltiltott, szomorú szeretők,
s ölelkezünk estétől reggelig.

Szeitz János: A kezed

A kezed, a te kezed
A szemed, a te szemed
A szíved, a te szíved
Hasonlítani máshoz:
Szépet a széphez felesleges.
Számomra így tökéletes.

Így él bennem, és vetíti
Lehunyt szemem selymére így:
A kezed, mint a kezed,
A szemed, mint a szemed,
Szíved, mint a te szíved,
Éltetőn ő lüktet véremben.

Fitó Ica: Nincs már olyan messze

Csendjébe burkolózik,
mélyen hallgat az est.
Vakvágányú vonat
ablakából nézek
elárvult, kietlen tájra.
Előttem fogyóban a sínek,
mellőlem az utastársak.
Hová vezet az út...
Vezet-e út még valahová...

Egy ideje már
bennem fészkel a válasz...
A párhuzamosok
a végtelenben összeérnek.
Nincs már olyan messze
az a végtelen.
Félek.

...

ne engedd el a kezem!
Nélküled mit sem érek.

(részlet)

Nagy Attila: Körém ül

Hanyag fájdalom bújkál bennem,
és egy morzsányi homályos mámor.
Rámalvad a világ, tűnődök mégis,
Miért vagyok tőle íly távol?

Repked a csend, ahogy űzik a szavak,
Körém ül menedékért.
Nem tiltakozok, erre még jó vagyok,
Adhatok bárkinek békét

Fésüs Éva: Téli ünnep az erdőn

A köd ma felszállt, mint a tömjén
papok himbáló füstölőjén,
s öreg zsoltárokon merengnek
a sziklahomlokú hegyek.
Fehércsuhásan száz boróka
a lankán térdre hullt a hóba,
s a krisztustövisek bogyója
mint olvasó, lassan pereg.

Fejem felett a zúzmarás ág
szelíd hajlása halk imádság,
s tudom, ma mélységes szívemhez
sekély szavam nem érhet el.
Talán a perc is mozdulatlan,
az Isten itt olyan közel van,
megáldja mind a cinkefészket,
s ezüstös csendben ünnepel.

Pity-pitty! - csak ennyi hang az élet,
a hóba rókaláb se mélyed,
oly egyszerű itt minden fenség,
oly nagyszerű e némaság!
Mi mért nem tudjuk ezt a békét,
s a lélek hamvas hófehérjét
miért nem tartjuk büszke bájjal,
mint szűzi hó terhét a fák?

A nap dereng, mint messzi ábránd.
Most álmodik a medve málnát,
a nyúl rügyet, - s akár az álom,
ringatva múltat és jelent, -
a bükkfaágról valahányszor
egy sóhaj rezdül, mint a zápor,
pihék csodája hull szememre,
s puhán szívemre száll a csend.    

Karácsony

Békés, Boldog Karácsonyt kívánok a blogom olvasóinak!

Varga Nóra: Fehér csend

Karácsony éjszaka fehér a csend,
Aprócska csillagok fénye üzen,
Szűzies tájban ha roppan a hó,
Álmodni hív a habtakaró.

Mézszínűn lángoló gyertyavilág,
Szógyöngyként perdülő hálaimák,
Kérésre kulcsoltan megannyi kéz,
Távoli ablakok őrtüze ég...

Olvadón enyhül a sok gyötrelem,
Szökkenve röppen a torz félelem...
Arcokra ragyogó viaszparázs,
Hajnalig tartó éji varázs.

Zsefy Zsanett: Vallomás feltételes módban

Ha a hajnal lenne a házad,
én bíbor lennék a felhők felett,
rózsát fodroznék Holdad udvarába,
vitorlát bontana a képzeletem.

Ha a hajnal lenne a házad,
üstökösként szelném az eget,
fényt fonnék e fonák világra,
és rongyosra tépném az éjeket.

Ha a hajnal lenne a házad,
udvarodra peregnének a csillagok,
zsebembe csenném mindahányat,
egynek se lenne irgalom.

Ha a hajnal lenne a házad,
rám érinthetnéd az ébredő perceket,
csillagtakaród alatt élednének a vágyak,
és én velük halnék, ha kell, esztelen.

Kovács Erika: szeretem azokat a perceket,...

szeretem azokat a perceket,
amikor hiányod
testem csendjét felborzolja

sírás és rombolás nélkül

(ilyenkor
csak egyszerűen
szép minden
hisz a nincs is te vagy

Theodore Sturgeon: Élő lelkekben valahol

Élő lelkekben valahol
kimondhatatlan magány lakik.
Oly hatalmas, hogy összefűzi őket,
mint apróbb lényeket a társaság.
Ilyen magány az enyém; tudd meg hát:
a Mindenségben
van még nálad is magányosabb.

(Hideg János és Velkey Anna fordítása)

Csiha Kálmán: Arany-fonál

A cella sarka lángoló csoda...
Parányi helyre odatűz a nap.
- Még így vendéget nem vártak soha
Aranysugár, ahogy én vártalak!

A tenyerem a zuhatagba tartom,
S az égi röntgen mindent átkutat.
Fényben füröszti nap nem látta arcom
S az erek közt a sápadt csontokat.

A sugár-résen fel a napba nézek...
- Kápráztatóan villog és ragyog.
S félig vakultan ahogy hátralépek
Már azt sem tudom, hogy most hol vagyok.

Csak azt tudom, hogy hull messze a napfény
Selymes hajadra, árva Kedvesem.
S a nap ragyogó, színarany fonállal
Egy csodás percre összeköt velem...

Németi-Vas Katalin: Ragyogás volt

Villámként hasítasz belém…
Lelkemből viszel magaddal
Egy darabot…
S a tiédből marad ott
Egy foszlány…
Enyémbe fonom…
Mostmár
Díszítő eleme…
S szerelmed
Belőlem kiragyog
Visszaköszönnek a tegnapok
Édes emlékké forrnak
S a holnap
Fénye már
Ma világít…
Aranyglóriát von körénk…
Fényes szemcsék szitálnak
S mindent eláraszt
A RAGYOGÁS…
Mint szfinx körül kavargó
Homok…
Úgy kergetőznek bennem a gondolatok…
S valamennyi visszatér
A kiinduló ponthoz…
HOZZÁD…

Fodor Ákos.: / ki nem vigasztal.../ (haiku)

ki nem vigasztal
meg, mikor megbántottad
az nem is szeret

Jószay Magdolna: Káprázat

Valóság játszik-e,
szikrázó káprázat?
hópehelyfüggöny mögé
rejtetted arcodat.
Mire megérintettem
volna mosolyodat,
játszi futó felhő
takarta a holdat.

Honnan tudom vajon,
igazából ott vagy?
Mert biztosan érzem,
a hófüggöny olvad.
Balzsamként árad
mosolyod szívemre,
sárkányok, tündérek,
koboldok kedvére.

Fetykó Judit: Csend

A nyáréjszaka hangjait hársillatú szél repíti.
Az éj zúgó bogarait lámpám fénye megszeédíti.
A tücsök elhallgatott. Megunta tán a nótát?
Vagy hangol, s aztán legott eljátszik még egy srófát

Földeáki-Horváth Anna: Bennrekedt szavak

A sok ki nem mondott szó,
sok vágyott, de meg nem élt jó
rámtelepül, lábamról lever.
Feldolgozhatatlan, emésztő teher.

Vékony Andor: Kívánságok

Szavak mélyében
Átölel a szeretet.
Őrizd! Te érted.

Károlyi Amy: Tárgyeset

A szeretet csak van és vár.
Ül lomb-árnyban,
ül fellegekben.
A szeretet csak van és vár,
hogy tárgya legyen,
kit szeressen

Zsefy Zsanett: időhiány

a csonka idő botjára támaszkodik
s belefülel a némaságba
szeretné még hallgatni a csendet
de nem maradt idő
csak búcsúzásra

Tornay András: Megalkuvás nélkül

Megalkuvás nélkül
Teljesen
Csak előre nézve
Tisztán
Emberfeletti gyöngédséggel
Őszintén
Megbocsájtásba takarva
Győztesen
Mindent átadva
Türelmesen
Önmagam nélkül
Örökre
Melletted maradva
Szelíden

akarok szeretni.

Tornay András

csak annyit szeretnék,
ülj mellém
légy itt velem

...

szorítsd a kezem

Baranyai Csaba: Hallgattunk

Ott voltunk mi ketten,
Egymás mellett a sötétben.
Uralkodott felettünk egy akarat,
S csak magunkban suttogtuk a szavakat.

Én nem mondtam, és te is féltél,
Kimondani, amit szeretnél.
Hogy a tiéd legyen, hogy a miénk legyen,
Ránk nehezedett a féltő szerelem.

Sárhelyi Erika: Törékenyen

A napok úgy állnak össze bennem,
Mint hőmérőben a higanyrészecskék.
Egy apró zökkenés is elég lelkemben,
S szertegurul a cseppfolyós szürkeség.

Törékeny nyugalmamat láz szítja,
Csak egy roppanás, és oda a jelen.
Halántékom ezer gondolat szorítja,
S lassan részeire esik a szívem.Rékasy Ildikó
Négysoros

Az arc a kézre hajlik.
Milyen szép mozdulat!
Fűz lombja a víz tenyerében.
Ringatják álmukat.

Zsefy Zsanett: hozzád halkulok

az óra fárad, hangja halkul
pergő faleveleket sodor a szél
fölém szökik báli rongyban
a csillagokkal terhes ég

a tegnap hangos, virágtól gazdag
rétjének köpenye szaggatott
száz sebből vérzik a hajdanszép volt
pipacs szára pőrén hajol

sír a mennybolt, koldus a fénye
takargatja mit rám hagyott
nem oszlik vágya, hogy szakadjon tájra
lelkem mélyéig átfagyok

Neudl Erika: A csend arcai

A csend olykor nyugalom
egy békés kis madár
jó lehet, ha a reggeled
síri csendben talál

csend lesz ha egy szín
a lelkedbe szakad
mondanád is már,
de a szó elakad

A csend gazdagság
tudás és liget
A csend erő,
Tartalmas sziget

A csend szeret.
Alkotó folyó.
Szeresd a csendet,
ha hozzád jó,

ha hozzád való.

Jékely Zoltán: Közelítő ősz

        Hűtlen-hű szeretőm, gyönyörű ősz,
        mért is mész el, ha mindég visszajössz?    
     
        Arcom megint eged könnyei mossák:
        hát így kell néked a változatosság?    
     
        Hát te oly szerelemben nem hiszel,
        melyben a két fél egymásban vesz el?    
     
        Hát vallod, hogy kegyes, szigorú szükség,
        hogy szíveinket emlékek kötözzék?

        S akkor szent igazán a szerelem,
        amikor az egyik fél nincs jelen –?    
     
        Most itt vagy, ugyanaz, ki legelőször
        voltál, azon a régesrégi Őszön.    
     
        Te változatlansággal kérkedel,
        de testem mind gyarlóbban ünnepel.    
     
        Mint nő, akit távol kegyelt a sorsa,
        elém toppansz ragyogva, illatozva,    
     
        hogy bizonyítsad, jobb volt nélkülem,
        téged kímélt betegség, fertelem,    
     
        s fogyatkozó, esendő életemhez
        nem illik már pompás, mohó szerelmed.

Juhász Ferenc: A kertekre leszállt a dér

A kertekre leszállt a dér,
kékülten pereg a levél,
rozsdásra váltak a rétek,
üres a madárfészek.

Lassú, nehéz esok jönnek,
és megcsapkodják a földet,
s ha a vén felhok elfogynak,
a sárban barmok tocsognak.

Nézd, ez az ősz. De jön a tél.
Hulló tollától a föld fehér.
Hártyás a víz, ez már a jég,
Kék füst száll, csöndes a vidék.

Imre Flóra: Hűlő napok

Mint a kőris a domb alatt,

magam vagyok, ahogy megállok.

Az avaron már dérvirágok

tenyésznek reggel napra-nap.

Moccanatlan ég. Hallgatok.

Utolsó társam útra készül.

A vállamon ólomnehéz ül

a ritka fény. Hűlő napok.

Hajamba fúj az őszi szél,

Mint töppedt mandula, didergek,

rám csontosul a néma héj.

Esőfürtök arcomba vernek,

meg-megbotlok a tér kövén,

félszemű lámpák fénye kerget.

Lányi Sarolta: Harag

Ma már hideg van. Elsáppadt az erdő,
hova múlt, hol van a tegnapi hőség?
Megállt a lég és gőgös-hűvösen
állnak a fák.
Tegnap kuszán, napittasan remegtek…

Tegnap kuszán, napittasan remegtem én is.
Arcomon izzott a nyári rozsda:
veríték, vér és szerelem.
Ma már hideg van. Elsáppadt az erdő,
hova múlt, hol van a tegnapi hőség?

S most nem vagy itt, hogy látnád: felmagasúltam,
miként hegyi hó, tiszta vagyok s hideg
s oly szépen gőgös, ha te nem vagy itt,
mozdulatlan orcám hűs opálját
nem dúlja fel, nem marja fel
veríték, vér és szerelem.
Hideg, nehéz haragpáncél borít,
most nem hajolna forró, vágyas ívben
a csókodig - lelketlen érc a testem.

Ma már hideg van. Elsáppadt az élet,
hova múlt, hol van a tegnapi hőség?

Ma nem vagy itt. Im elküldöm neked
a haragom.
Nagyon szenvedj.
Mint én.
Akarom.

Scheffer János : Őszi szerelem

Két sárguló virág hideg őszi napban,
Egymás felé fordul párás pirkadatban.
Testük összefonódik a bágyadt fényben,
Boldogon élnek az őszi napsütésben.

Két kicsi levél a föld felé hullva,
Belekap a szél és táncot járnak újra.
Egyszer még szállnak , násztáncukat járva
Mielőtt lehullnak fagyos pusztaságba.

Két ázott madár egy ágon összebújva,
Melegítik egymást fel-felborzolódva.
Bár a nyár már elmúlt, vadságának vége,
Feldereng egy őszi szerelem reménye....

Kerekes László: Szeretni úgy...

Szeretni úgy... hogyan is?

Gyöngéd léleksimítással,
ha kell, arctalanul
helyem mindig megtalálva
ha kell, láthatatlanul

Szeretni úgy... mikor is?

Időnek előtte és utána,
ha új Tunguz-meteor jő
szívem végsőkig kitárva:
ha fűszál helyén végre virág nő

Szeretni úgy... kellene...

Szeretni úgy... vágyódni

Arcodra derűt rajzolni,
ha hívsz, sohasem hiába
kezeden át sugározni
besurranni imádba

Szeretni úgy... végtelen

Átrepülve gyönge árnyékomon
a Kedvesért lázasan epedve...
zárt körömből még csak álmélkodom
csillagokon elmerengve

Szeretni úgy... érteni!

Monoton "én"-ből kilépni
kicsiny világod nem meglopni
hulló harmatod felinni
illatodban feloldódni

Szeretni úgy... hogyan is?

Fodor Ákos: Gyöngy

    
Szeretlek, mondom.
– Látod: már ez a nap sem
kelt s telt hiába.

Tóth János: Várom a Tavaszt

Szél jár a fák között lehelete jég,
Arcomba fúj lelkem is remeg,
A hold arca sápad, kékül az ég,
A bokrokon ébredező veréb sereg.

Álmosan a Nap egy felhőbe bújik,
Aludna, de takaróját cibálja a szél,
A vörös felhő lassan lábára csúszik,
A fehérlő mezőn felragyog a dér.

A fákon hatalmas szétterült feketeség,
Mintha az est itt maradt ruhája lenne,
Varjak ülnek, kárognak: Nincs eleség!
S indulnak a földön árnyékot növesztve.

Csend sétál a mezőn, s a kezét fogva
A hallgatás együtt lép hangtalan vele,
Csak állok mozdulatlan kissé vacogva,
Épp hogy hallatszik lélegzetem nesze.

A távolba nézek, de nem látom sehol,
Hiába forgok kutatva az ég peremét,
Csak tudnám, hol jár, merre bandukol?
Nem hallom a Tavasz közelgő énekét.

Bella István:Fény fut át

Mióta szeretlek, ég az ég,
és föld a föld, és fű a fű.
Mióta szeretlek, csak az ég
bennem, mi benned gyönyörű.

Mióta szeretlek, Te vagyok.
Arcod arcom. Kezed kezem.
Magamra mint feltámadott
mozdulatra emlékezem.

Mozgásodban: be ismerős!
Ki is? Testvér? Barát? Rokon?
..Ahogy nyarakban hull az ősz,
fény fut át a hulló havon.

Áprily Lajos: Próbálgatom, tanulgatom,...

Próbálgatom, tanulgatom,
hogy ne szeresselek nagyon.
Félelmetesek a viharok
s én romló törzsű fa vagyok.

Gámentzy Eduárd: Vers Neked

Ha szólnál, hogyha mondanád!
Én rád hajolnék mint a nád
A tó vízére csendesen.
Hagynám, hogy ringatózz velem.

Ha nem beszélsz, mert nem lehet,
Csak küldjél bármilyen jelet!
Elég egy apró mozdulat,
S én találok hozzád utat!

- Mert megszerezlek bárhogyan!
A porba rajzolom magam,
Amerre jársz, amerre lépsz.
- Ha nem akarsz is hozzám érsz!    

Jószay Magdolna: Rád gondolok

Egyszerű asztalterítőmet
csipkés-hímzetté varázsolja
a gondolat,
ha este fáradtan magam elé nézek,
csendben üldögélek,
és rád gondolok, kedves.

Emberi jóságod fénye
a közönyt eltörli, belesöpri
a régmúltba,
ha idevarázsolom gyöngéd-mókás hangod,
érző, szelíd lényed,
hisz rád gondolok, kedves.

Mélybársony szemeid lángja
érzés-sugaraid felém ontja,
és érezlek,
már nem vagyok egyedül és összeköt minket
közös hullámhosszunk,
mert rád gondolok, kedves.

Kovács Erika: és

Tudsz-e sírni a csöndben
befelé nyelve könnyeid?
Tudod-e
mosolyogva nézni
a felhők nélküli eget
és megtölteni nevetéssel
hogy az elmúlás
ne fájjon
a sárguló faleveleknek?
És tudod-e
kezedben tartani
az éjbe zuhanó csillagokat?
Markodban szorítani fényüket
pedig jól tudod,
hogy már félúton elvéreznek?!
Tudod?
És tiszta arccal üvölteni Istennek,
hogy Te 'csakazértis' életre kelted!?
Mondd!
Tudsz- e még hinni,
simogató fűszálak közt ülő pár
halk szerelmében?
Egy apró érintésben?
Szemek tisztaságában?
Égboltra lehelt álmokban?
És az alázattal tűrt forróságban?
Egy apró kavics csillanásában?
Sírásában

Ady Ágota Melinda: Tangó

Táncoltunk
külvárosi tangót,
ittuk egymás könnyét,
izzadtuk a holnapot,
a sötétszemű Alfredo*
cseppenként mérte
szerelmi bájitalát,
és gitárja húrjain át
felragyogott
megváltásunk fénye.
Egymásra hajolva
élveztük a milonga
ölekbe forróságot
varázsló ütemét.
Az időnek hangja volt,
homok pergett
testünk falán:
elmúlás, remény,
pillanatnyi őrület,
tovább, tovább!
— dúdolta halkan —
Hajnali hullámok
fogócskáztak ritmusra
sós ujjakkal
hátadra leomló
hajamban.
Ay, milonga de amor...

Márk Miklós: Lelked

Lelked gyönyörű sugarában
Melegszenek az angyalok,
Lényed körül a levegő is,
Meghitt fényben ragyog.

Fodros felhők lebegnek,
Végtelen, s tengerkék az ég,
Amit szavaiddal festettél,
Való igaz, s meghatóan szép.

Megnyugvást és erőt szórt,
Mind a két, simogató kezed,
Révész voltál, s távoli szellemek,
Segítettek, álmodtak Veled.

Szivárványfa legfelső ágán,
Ül a hold, ezüstöt szór palástja,
Neked szánja féltett kincsét,
Irigyli a forró nap, ha látja.

Lelked mélyén, valahol legbelül,
Végtelen film pereg, s benne én,
Ahogy vitorlát bont egy öreg bárka,
Recsegve úszik a szerelem tengerén.

Szél repítsen, dagassza a vásznat,
Majd egyszer, ha Te is elhiszed,
Vár ránk utunk végén a megálmodott,
S Neked megírt, trópusi sziget.

Ahol a kolibrik járták őrült,
Szerelmes, és dalos táncukat,
Delfinek énekeltek, és a nap,
Kísérte reggel, bolondos nászukat.

Ahol lelkünk összeforrt egy éjjel,
És vigyáztak ránk a csillagok,
A lázas éjszakákat követték a sorban,
A józan, gyógyító, és meghitt napok.

Kormányos Sándor: Versbe írlak

Megírlak majd, hangjaid
mind mind versbe nőnek:
Ajándékul hagylak itt
a tűnődő időnek.

Dal vagy, ritmus, lüktetés
s mint ujjongás a nyárban
úgy kacaghatsz verseim
mindegyik sorában.

Megírlak majd, meglátod,
én versbe írlak Téged,
olvassák, hogy általad
volt szép nekem az élet...

Vitó Zoltán: Reá váró tűnődés

Lassan el kell indulnia; -
lassan meg kell érkeznie; -
lassan el kell távoznia; -
lassan itt kell maradnia...

Nagy Attila: Az éjszaka hitvese

Az éjszaka, mint sötét szellő,
körülölel, belém hasít, ringat,
mint csillagokat takaró felhő,
feléleszt, rejtekébe csalogat.
És én kézen fogom, belesimulok.
Az éjszaka... az éjszaka hitvese én vagyok.

Johannes R. Becher: Így jöttél felém

Egy őszi nap, akár a többi ezrek:
ajtócsapódás, hervadt, őszi fény.
Erdőben ültem, levelek lepergett
sorsán merengve: hova, merre lesztek -
s akkor jöttél felém.

Körülfolyt a köd, s gomolygott fölöttem,
bár elfakult a rétek zöldje már,
még egyszer hajtott és virágba szökkent
sebes időnk többé tán el se röppen -
csak lenne örök, örökös a nyár!

Eltévedtem a hideg szélben állva.
Zilált volt nyári békém, a remény -
s költöző madárral kelve szárnyra
tartottam ismeretlen messzi tájra -
s akkor jöttél felém.

Egy őszi nap, akár a napok ezre.
A köd csak szüntelen szitált, de én
az útra léptem ki, a fényt keresve,
hogy az örök nyár honába vezetne:
és ott jöttél felém.

Permay Zsuzsa: Őszbe vágylak...

Őszbe vágylak, avarszínt cseppent tintám,
halkan roppan a szó sárgult papíron,
hagyom, hogy érzelmem kertté aprítson,
csókod préselt gyümölcsíz levét innám.

Őszbe vágylak, kosárba szedem álmom,
tollvonásba vadszőlő vére sercen,
őshiányod száraz gallyakként reccsen,
egymásra a betűkupacot hányom.

Őszbe vágylak, vén titkom pennám rója,
míg szonettsorba remegve szeretlek,
hullajtja könnyszirmát a sárga rózsa.

Őszbe vágylak, héjas gesztenye a pont,
rozsdamarta múltammá nem eresztlek,
hisz szívem lángra kapott dallamot bont.

Sonkoly Éva: Ne siess!

Tudod, hogy hova futsz,
miért szaladsz?
Amig rohansz, mit
mulasztasz?

A lepke röpte belefér
egy körbe,
a kör a kezedbe.
Tenyeredben bezárva
ott lesz halála.

Engedd lassan tova,
ne siess!
Az élet így lesz utazás.
Szemed kinyitva látod,-
ragyogás.

Minden kristálycseppben
benne van
amit elvesztettem,-
elvesztetted,
hát az életed
ne siettesd!

A. Túri Zsuzsa: Szerelmes vers

Kezed bilincs kezemen,
szíved súly a szívemen,
mozdítani nem merem,
a létezés titok.

Szemed, mint nyáron az ég,
vihar előtt sötétkék,
végleg beleolvadnék,
az alázat titok.

Könnyed íze tengeríz,
ajkamon sós tengervíz,
mennybe és pokolba visz,
a szerelem titok.

Káli László: Táncolni Veled

Hallgasd e halk zenét, mely a szívemből száll most feléd,
hallgasd a szerelem legszebb dalát! Neked szól a szerenád.
Mondd! Emlékszel még, amikor szívrepesve mentem eléd?
Csak öleltünk, szerettünk, táncoltunk, nevettünk egy éjen át.
Most újra szól a dal, mint régen, a Hold is ragyog az égen,
ugyan úgy, mint akkor éjjel. S én várom, hogy visszatérj
hozzám megint. Nem kell semmi más, nem kell, csak ennyi:
táncolni, míg véget ér az élet, s vele véget ér a szerelem!
De addig táncolni utcákon és tereken, homályos szobában
együtt menni tegnapból a holnapokba, s szeretni szerelmesen.
Gyönyörű dallamra, elmerülni egy vén cselló halk hangjában.
Első és egyetlen éjszakánk örök varázsát átélni, és megélni
megannyi nappal, és számtalan éjszakán. Napkeltét várni
Holdtalan éjeken, s repülni alkonyszárnyú csókos hajnalon.
Érezni pihegésed a vállamon. A csodákban térdig járni Veled,
hogy tánclépésben haladjon felettünk a csodálkozó végtelen.
Hallgasd e halk zenét! Szívem ütemét, mely szíveden dobol,
a sóhajt, mely hárfaként rezdül, s a boldogságunkról dalol...

Pej Erika: Várlak

Várlak a hajnal derengésében
Várlak az est sötétjében.
Várlak, mikor hajam tépi a szél.
Várlak, mikor a Nap útra kél.
Várlak nyáron, várlak télen,
Várlak fényben sötétségben,
Várlak ébren, várlak álmomban,
Várlak,örökkön örökké, magamban.
Várlak, míg ki nem huny szívemben a fény,
Várlak, míg a nappalt fel nem váltja az éj.