Imre Flóra: Horatius utolsó szerelme

Vágy ez? Ki tudja? Más, ami volt, a vágy.
Mégis, ne hagyj el! Nézem a két szemed,

 s akár a forrás partja mellett,
                        újra magam vagyok, újra élek.                     

Fölöttem elszállt kétszer is annyi tél,
ahány tavasztól bimbaja harmatos
 testednek; árnyas völgyeidben
   hagyd kimerült fejemet pihenni.

Kezed s az arcod gyermekien puha;
az én kezem már, nézd, csupa barna ín.
 Megőszültem. Maradj velem még,
   arcodat és kezedet ne vidd el!

Szeitz János: Éltető emlék

Nyár volt, gondfelejtő délután,
Míg fénylő csend simult reánk,
Nesztelen, mint a napsugár, egy
Cupido lebbent át a szobán.

Szomorú arcodra szelíd szép
Mosolyt hintett a fénnyel ő.
Szerelemmel áldott lett a csend,
S egy pillanatra megállt az idő.

Amint ruhád puha fodra
Köréd simult igézőn, tova
Szállt a pillanat, ám egyé vált
Két egymásra váró gondolat.

S itt vagy éltetőn magamban,
Csontjaim puha hártyáin,
Izmaiban és bőröm hámján,
S véremmé váltál oldhatatlan.

Harcos Katalin: Álmodj velem...

Álom kell? Hát legyen!Álmodom.
Talán ott alszom majd a válladon,
s amíg pillám mögött álmom pereg
lemosolyognak ránk a kék hegyek.

S mert álmom tiéd,hát veled vagyok.
Szememben újra boldog fény ragyog,
ölelsz,s a két karom visszaölel,
és - lásd!- a csókokat sem hagyjuk el.

Most állj! - mondom,- itt tovább nem megyek.
Elég lesz csupán,hogy veled legyek,
és kedvem derül,szívem kitárom.
Légy a kedvesem...vagy a barátom!

Tudod mit,Kedves?Most álmodj velem!
Ragadjon magával a szerelem,
vad szenvedélyem ismerd meg kicsit,
s tartsd meg magadnak,hogyha boldogít!

Radnóti Miklós: Bájoló

Rebbenő szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem vad
dörgedelemmel,
kékje lehervad
lenn a tavaknak
s tükre megárad,
jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged,
mossa az eső
össze szívünket.

Válóczy Szilvia: Magány és gyertyaláng

Ülök a lócán.
Elfáradt tagjaim
Bizsergik tajtékukat.
Most semmi sem fáj jobban,
Mint a magány,
Mely néha jön,
Aztán sodorva
Tovább áll.

Gyertya apró fénye
Űzi el
A keserű gondokat.
Lágy melegséget
Árasztva játszik
Néma hangokat,
Cinkosa a homálynak.

S míg barna szemek kacaja,
Balga múltak dala
Könnyezik a világnak,
A láng ontja fényét,
Életet lehelve
Amerre tekint,
Mosolyog magának.

Lesznai Anna: Szerelmes varázs

Mondják, sebek fennen sírnak:
Ám mi ketten
Réges-régen
Szembe nézünk
Egymást látjuk.

Mondják, utcák ágaskodnak:
Egymást látjuk
Szűz sötétben
Tudom, intesz,
Izzó érrel
Összeérünk.

Mondják, mi is elszakadjunk:
Összeérünk,
Kezed alatt
Szívem dobban.
Bizton búvó
Keblem felett
Sejtem szárnyad.

Mondom, tudd meg, mind hiába:
Szárnyad sejtem
Nyugtod rejtem
Feles feled,
Szemem horgát
Nem felejtem
El nem ejtem.

Mondjuk ketten: mind hiába:
El nem ejtjük
Szemünk horgát
Feles szívünk
Szárnyak hordják.
Összeérünk
Egy a vérünk
Szűz sötétben
Öröklétben
Egymást látjuk.

Zsefy Zsanett: soha

soha nem adhatok annyit, amennyit szeretnék,
mindig több a vágy bennem, mint a meglét,
soha nem a szó az, ami megbánthat,
mindig csak a szív az, mi hibázhat.

soha nem adhatok annyit, amennyit szeretnék,
földi kincsem nincs, amit nélkülöznék,
soha nem a bánat, mi belém vájhat,
mindig csak a szív az, ami fájhat.

soha nem adhatok annyit, amennyit szeretnék,
kiöntöm a lelkem, lennék meztelen kép,
soha nem az ész az, ami visszatarthat,
mindig csak a szív az, ami mást akarhat...

Kőrösi Sándor: Emlék

Sötétség borult a tájra akkor este,
Egyedül álltam a töltés oldalán,
Szívem érzésekkel volt telítve,
Egy csodás nap bűvös alkonyán.

Mint messzi út, mely végtelenbe visz,
Oly hatalmas volt a sík mező,
S ködön át, mely akkor szállt a földre,
Látszott távol kicsiny dombtető.

Elmerengtem, körül szelíd nyárfák,
Zizegett a levelük felettem,
Zokogtam és féltem, hogy majd elhagy
Az a lány, kit nagyon megszerettem.

Baranyi Ferenc: Alkonyati zsoltár

Harangszó a te szerelmed, égre száll a hangja,
ha elhal zengése bennem, mi szólít magasba?

Szilaj mén a te szerelmed, messze földre vágtat,
fáradt lábam nem követhet, nem futhat utánad.

Fogoly lesz a megkötött ló, amíg el nem oldom,
fogyó csókom laza béklyó, nem léssz tőle foglyom.

Ám karom még pányvahurok, kezessé tesz téged,
rabbá mégsem igázlak, ha ölellek.

Csak védlek.

Ady Endre: Így szaladsz karjaimba

Két szegény karomat kinyujtom
Száz mértföldre. Hat éve
Már, hogy először elért
S meghalnék, ha most,
Először, el nem érne.

Megint megvertek, kirudaltak,
Megint nem vagyok senki,
Megint fogd meg a kezem,
Hívj, akarj megint
Másoktól elszeretni.

Karjaimhoz nincs joga másnak,
Űzhetnek bajba, kínba
S áldottak, kik ezt teszik,
Mert te, asszonyom,
Így szaladsz karjaimba.

Ágai Ágnes: Lelkiismeret

Gyönge pillanataidban légy erős,
erős óráidban gyöngülj el,
valld be, ha reszketsz,
és szívedben lüktet a vér,
ha szemhéjadat könnyek feszítik,
sírj, kiálts, panaszkodj,
ne zárd palackba a fájdalmadat.

Szenvedj hangosan, dörömbölj,
a néma kín méregként megöl,
ne játszd a bátrat,
ess el, ha löknek,
és ha feltápászkodsz,
ne mondd, hogy semmiség!

A fegyelem rabruháját vesd le,
légy anyaszült,
vállald csapzott, megroggyant magad,
és üvölts, ahogy a torkodon kifér!

Sík Sándor: Dal

Bús lelkét rámlehelte
A síró alkonyat.
Lágy ajka esti szélnek
S egy selymes, édes ének
Csókolja arcomat.

Lelkemben most virágzik
Egy ifjú kék virág.
Mondd: mért oly bús az alkony?
Mért könnyek közt mosolygom
E halk melódiát?

Kosztolányi Dezső: Szerelmesek

A fejüket a tenyerükbe véve
úgy nézik egymást,
mint akik nem látták már ezer éve,
dajkálva lassan, elringatva gyöngéd,
szép mozdulattal
testük csodásan-égő drágagyöngyét,
majd szájukat a csókhoz igazítják,
keresve átkozott-zárt életüknek
a nyitját,
de tétováznak még, várnak sokáig,
eltávolodnak, úgy tekintenek föl
a messze mámor ködbe fúlt fokáig
boldogtalan szemük széjjelmeresztett,
nagy csillagával, hogy magukra öltsék
a könnyű vágyat, mint nehéz keresztet,
és szájuk és szemük és benn a lelkük
reszket.

Efraim Staub: Barátság, szerelem

Ha kérdezed, hogy volt-e hű barátom,
ki jóban-rosszban fogta a kezem,
nem fordult el, s nem húzta orrát,
ha mondtam bármi ötletére: Nem !
Ha kérdezed, hogy volt-e hű barátom
mit válaszolnék ? Magamban keresem
a választ, s nem találom,
mert jó barátom, sosem volt énnekem.

Ha kérdezed, hogy volt-e hű szerelmem,
akit szerettem, s aki szeretett,
nem fordult el, s nem húzta orrát,
ha mondtam bármi ötletére: Nem !
Ha kérdezed, hogy volt-e hű szerelmem,
mit válaszoljak ? Magamban keresem
a választ, s nem találom
mert hű szerelmem sosem volt énnekem.

Voltak barátok, kik zsongtak, mint a mézen
zsonganak kiéhezett legyek
s megtettek bármit, céljuk, ha volt
hogy én is a barátjuk legyek,
de minden múló volt. S akár az ősszel
sárgán lehulló holt falevelek,
úgy hagytak el, vagy hagytam őket én el,
ahogy épp fújtak akkor a szelek.

Voltak szerelmek, kik zsongtak mint a mézen
zsonganak kiéhezett legyek,
s megtettek bármit, céljuk, ha volt
hogy én is a szerelmük legyek.
De minden múló volt. S akár az ősszel
sárgán lehulló holt falevelek,
úgy hagytak el, vagy hagytam őket én el,
keresve új és új szerelmeket.

Azt kérded, hogy vagyok képes élni,
ha nincs barátom, s hű szerelmesem ?
A válasz egyszerű, e két dolgot összevonva
legjobb barátom a szerelmem nekem,
s aki szerelmem, az a legjobb barátom
ki jóban rosszban is mellettem áll,
hűségesen kitart velem a bajban
s velem örül, ha mosolyog a nyár.

Mint hű hitves, megérzi azt ha baj van,
s mint jó barát, az oldalamra áll,
meg nem zavarna, hogy ha csendre vágyom,
s fényre, ha vágyom, ragyog mint napsugár.
Így a barátság s a szerelem nekem
egy szót jelent, egy fogalmat takar,
ő fogja vállam, simítja homlokom
s ölel szerelmesen két forró kar.    

Kovács Daniela: Bárhová is nézek

Rólad szól minden gondolatom
Csukott pilláim mögé Te rejtőzöl el
Ott égettelek el retinám falán
Bárhová is nézek, Téged látlak meg.

Kaskötő István: Procrastinatio (Halogatás)

Én a csúcsra sosem jutottam fel,
a völgyben éltem, hol csendes víz folyik,
hol hűs az árnyék és lusta a nyár,
hol télvíz idején, rőzse parázson
dér csípte krumplit sütött az anyám.

Teli hassal hányszor álmodoztam...
majd, ha jóra fordul az idő
egy pár jó bakancsra teszek szert,
s megmászom a csúcsot, hogy
messzi lássak.

Vágyat tápláltam, tervet tervre raktam,
láttam már magam
süvítő szélben állni egyedül,
lenézni a szédítő mélység fenekére,
a csúcson állva, büszkén és csodálva...

Bakancsom nem egy volt,
s mind lassan elkopott
a göröngyös utamon topogva oda s vissza
és a csúcsra mászás terve rendre elhalasztva...
- na majd, ha jobbra fordul az idő -
Mondtam magamnak s el is hittem már,
hogy tudnám én, csak várni kell.

Közben az évek egyre múltak,
fájós térdeim gyakran megbicsaklanak.
Nézem a csúcsot... most ismét hó födi... és
- majd, ha jobbra fordul az idő -
Mondom magamnak...

Vitó Zoltán: Szerelem

Megszünt a tér: nincs "messze", nincsen "távol",
amióta tudom, hogy létezel:
Hol éppen vagy, a Föld bármely pontjáról
mindegyik percben hozzám érkezel.

Ha megsimítsz egy tárgyat, amint bárhol
gondolatban nálam feledkezel,
én érzem itt, hogy szívem száz gondjából
az a simítás egyet elemel...

Magányából az "én" és "te" kilábol,
mely külön értelmetlen félbe szel;
csak a tündöklô "Te meg én" világol;

értelmes `egy` velem együtt leszel: -
Én vétkezem, amikor Te hibázol,

Sík Sándor: Dal

Bús lelkét rámlehelte
A síró alkonyat,
Lágy ajka esti szélnek
S egy selymes édes ének
Csókolja arcomat.

Lelkemben most virágzik
Egy ifjú kék virág,
Mondd, miért oly bús az alkony?
Miért könnyek közt mosolygom
E halk melódiát?...

Rába György: Vékony ecsettel

Egy falevél
fűrészfogú karéjos
nem törtet nem furakodik
nyelének cérnaszálán
hajlong táncol a szélben
egy erezet regénye

Egy falevél
ápoltuk mivel élet
nem tud jóról se rosszról
sárgítja az öregség
és már hónalja zsendül
így imádkozik

Egy falevél
kipattan nyújtózik
törvényét betölti
két ujjnyi tér
egy sors kibomlik
csak látszat véget ér

Sárhelyi Erika: Egység

Mi úgyis, végleg összetartozunk már:
én vagyok a sín, te meg vagy a sín-pár.
Sok a teher, ránk feszül a sors-vagon.
Hadd dübörögjön! Belőled hallgatom.

Falu Tamás: Kamat

Itt már semmi nem az enyém,
Sem az álom, sem a remény,
Sem a kútvíz, sem a kenyér,
Sem ami a testemhez ér.

Itt már semmi nem az enyém,
Mindent kölcsön szereztem én,
Kölcsön vagyok, nagy a kamat,
Visszaadom már magamat.

Őri István: Rejtőzködés

Rejts magad a napsugárba
és fény leszel
rejtőzz el a föld porába
és bársony leszel
bújj virág szirmába
pillangó álmába
és boldog leszel

Michelangelo Buonarroti: Az én szemeim

Az én szemeim vének és vakok,
a te szemeddel látom csak a fényt meg;
te viszed súlyát terhem nehezének,
te támogatsz, ha összeroskadok.

Tollam kihullt: szárnyaddal szárnyalok,
a te szellemed ragad engem égnek;
tél fagya dermeszt, nyarak heve éget,
s úgy váltok színt, ahogy te akarod.

Szívembe vágyat is csak vágyad olt már,
benned születnek gondolataim,
szavaim lángját lelked tüze szítja;

nem érek többet nélküled a holdnál,
amely az égbolt éji útjain
csak a leszállt nap fényét veri vissza.

(Rónay György fodítása) 

Sárhelyi Erika: Mint iszapban rejtőző kavics

Mint iszapban rejtőző kavics,
Mit hullám szakít ki szürke börtönéből,
Úgy találtak rám egy nap
A múlhatatlan szavak.
A betűk mint számban a falat
Ízesedtek, s lettek mindennapi
Áldott betevőmmé.
Azóta lettek élővé az addig
Szunnyadni látszó percek,
Azóta keresem cseppben az egészet,
Azóta a szavak hatalmától
Sem félek, hiszen utamon
Hű társamul szegődtek.
Ha akarom, szépre gömbölyítem
A fájó, koppanó mondatot,
Megélem, mit a pillanat adott,
S verssé formálva
Meg-megállítom a rohanó időt.
Tollam cikázó gondolatok között
Suhan a hófehér papíron,
S mint szorgos diák kezében az iron,
Teszi a dolgát napra nap.
Nem számít, a hírnév szárnyra kap,
Vagy asztalfiók lesz sírja
Minden soromnak,
Elfogadom, mit az élet ad –
S csak köszönhetem neki,
Hogy vezeti csetlő-botló,
Bizonytalan tollamat.

Zágorec-Csuka Judit: Szerelmes vers

Egyszer eljön a te pillanatod is,
mosoly lesz arcodon, mosoly lesz
arcomon, simogatom kezed, simogatod
kezem, szél lebbenti majd őszülő hajad.

Egyszer eljön az én pillanatom is,
a beteljesülés pillanata, angyal
leszek arcodon, betakarlak szárnyaimmal,
lebegek, hogy te is lebegjél a Naphoz.

Egyszer eljön a mi pillanatunk is,
esőtől ázunk, fázunk, kékül el ajkunk,
ölelésünktől emelkednek hegyek, háborognak
tengerek, őrlődnek fel sziklák, kövek.

Egyszer majd egymásé leszünk,
ha az árnyak elégnek, meztelen lesz
a tenger, a mi tengerünk, hogy aranyban
ezüstben fürödjünk meg benne, utoljára.