Sárhelyi Erika: Mint iszapban rejtőző kavics

Mint iszapban rejtőző kavics,
Mit hullám szakít ki szürke börtönéből,
Úgy találtak rám egy nap
A múlhatatlan szavak.
A betűk mint számban a falat
Ízesedtek, s lettek mindennapi
Áldott betevőmmé.
Azóta lettek élővé az addig
Szunnyadni látszó percek,
Azóta keresem cseppben az egészet,
Azóta a szavak hatalmától
Sem félek, hiszen utamon
Hű társamul szegődtek.
Ha akarom, szépre gömbölyítem
A fájó, koppanó mondatot,
Megélem, mit a pillanat adott,
S verssé formálva
Meg-megállítom a rohanó időt.
Tollam cikázó gondolatok között
Suhan a hófehér papíron,
S mint szorgos diák kezében az iron,
Teszi a dolgát napra nap.
Nem számít, a hírnév szárnyra kap,
Vagy asztalfiók lesz sírja
Minden soromnak,
Elfogadom, mit az élet ad –
S csak köszönhetem neki,
Hogy vezeti csetlő-botló,
Bizonytalan tollamat.