Imre Flóra: Horatius utolsó szerelme

Vágy ez? Ki tudja? Más, ami volt, a vágy.
Mégis, ne hagyj el! Nézem a két szemed,

 s akár a forrás partja mellett,
                        újra magam vagyok, újra élek.                     

Fölöttem elszállt kétszer is annyi tél,
ahány tavasztól bimbaja harmatos
 testednek; árnyas völgyeidben
   hagyd kimerült fejemet pihenni.

Kezed s az arcod gyermekien puha;
az én kezem már, nézd, csupa barna ín.
 Megőszültem. Maradj velem még,
   arcodat és kezedet ne vidd el!