Balázs László: Ahogy azt kell

   
Lobbanó lángból
Születni szállni
Szállni az égre
Éjbe font füstben
Szárnyalni szépen
Szemben a széllel
Hullni harmatba
Hullani hóba
Tűz mellett fázni
Fényleni dalban
S ha dúdol az este...
Kihunyni halkan.

Kovács Erika: ma…

 

Loptam belőled,
hogy kiszolgáljam magam -
érintésedből.

Csurai Zsófia: Az ablakon túl

szívesebben lennék most máshol
talán egy kézzel hímzett város
egyetlen bisztrójában
ahol habos kakaót innék
és hanyagul bámulnám
a világítótorony körül
szaladgáló gyerekeket

ehelyett ülök az ablakpárkányon
és próbálom megfejteni
az utcán szertefutó fényeket

Csurai Zsófia: így öregszem

mikor reggel
sehova sem tartozom
lágyan elmúlok én is
hangtalan feszülök
a percnek
de hitem
szorosan tart

így öregszem

mikor látom a világ
apró rezdüléseit
és tudom mindenki
varázslattal
a zsebében születik
még sem hiszem
a jelen gyönyörűségét

így öregszem

mikor árnyaim lassan
kifehérednek
és szégyenlosen átölel
a megváltás
arcod-kezed megint
hozzám tartozik

így öregszem

Káli László: Jönnél-e velem?

Jönnél-e velem minden pillanatban?
Legyőznéd-e félelmeid, ha kérem?
Tudnál-e bújni hozzám, akár talán
remegőn is, de vágyva az ölelésem?
Tárnád-e ki sarkig a szíved, lelked?
Adnád-e nekem, mi legszentebb,
lelkednek oltárát? Mondd hát!
S engednéd-e, hogy a rét virágából
koszorút fonjak hajadba? Jönnél-e
velem mezőn és réten, földön s égen?
Tudnál-e repülni, mint tán repültél régen?
Vagy akár mint soha még nem!?
Engednéd-e, hogy eléd térdelve
öleljem combod, s forró csókot
leheljek rajta végig? És sétáljunk
kéz a kézben, szem lesütve, vagy
éppen egymás szemében égve
belefeledkezzünk a tücsökzenébe?
Vagy hallgatva a csendet, kósza
fellegekbe karolva váljunk eggyé,
lélek a lélekkel, szív a szívvel. Hiszen
maholnap úgyis véget ér minden.
Az álom, a lét... szertefoszlik, miképpen
szappanbuborék. Mondd Kedvesem!
Jönnél-e velem minden pillanatban?

Csatári Éva Edua: Nem hittem volna.....

   
Nem hittem, hogy létezik barát,
Kinek hiánya ennyire fájt!
Kinek itt őrzöm szívemben, minden gondolatát.
A távolság s idő tovatűnt, most újra süt a nap,
Ismét láthatom kedves barátomat.
Mit vártam eljött, és újra nekem beszélsz,
Mondod ismét: "Azt sem meséltem még...!"
Felcsillan kék szemed és kedves mosolyod,
Én kizárom most az egész világot,
Szívemmel, lelkemmel szavaid hallgatom.
Nem tudtam, hogy van ember,
Kinek hiánya így fájhat!
Kinek sóvárogva várt szívem, egyetlen szavára.
Aki most újra megnevettet, ha szomorú vagyok,
Fenn az égen, még a nap is szebben ragyog.
Csillogóbbak az égen a csillagok,
Felszárad az eső, ha veled vagyok.
A vihar lecsendesül és minden oly békés,
Mint veled együtt, minden egyes lépés.

Weöres Sándor - A nő

A nő: tetőtől talpig élet.
A férfi: nagyképű kísértet.

A nőé: mind, mely élő és halott,
úgy, amint két-kézzel megfogadhatod;
a férfié; minderről egy csomó
kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.

A férfi – akár bölcs, vagy csizmavarga –
a világot dolgokká széthabarja
s míg zúg körötte az egy-örök áram,
cimkék között jár, mint egy patikában.
Hiában száll be földet és eget,
mindég semmiségen át üget,
mert hol egység van, részeket teremt,
és névvel illeti a végtelent.
Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,
alkot s rombol, de igazán nem él
s csak akkor él – vagy tán csak élni látszik –
ha nők szeméből rá élet sugárzik.
A nő: mindennel pajtás, elven
csak az aprózó észnek idegen.
A tétlen vizsgálótól összefagy;
mozogj és mozgasd s már királya vagy:
ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,
oly férfit vár, kitől mozgásba jő.
Alakja, bőre hívást énekel,
minden hajlása életet lehel,
mint menny a záport, bőven osztogatva;
de hogyha bárki kétkedően fogadja,
tovább-libeg s a legény vérig-sértve
letottyan cimkéinek bűvkörébe.
Valóság, eszme, álom és mese
ugy fér hozzá, ha az ő köntöse;
mindent, mit párja bölcsességbe ránt,
ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.
A világot, mely észnek idegenség,
bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;
és végső, királynői díszruhája
a meztelenség.

Szakáli Anna: Vándor

Mint hegyeket átszelő
fáradt vándor,
ki megpihen az út
porától lepett arccal,
úgy érkeztem haza
tisztára mosni
az emlékezetet,
befedni az egyenetlen
gödrös utat, mit goromba,
durva szavak vájtak
a lélek mezején.

Szeicz János dr.: Akkor írjverset

 Akkor írjverset
 Amikor a lelkedet
öli az indulat,
és elvadult ösztönöd
bosszú után kutat,
amikor már a sírás
könnyekkel nem segít,
ködös ismeretlenek
mélye felé repít
a túláradó, égető harag,..

Kormányos Sándor: Szavakból a csendet...

Ma megint a csendet mormolom
mely néha visszalüktet
a semmiből, a semmin át,
és mégis szíven üthet.

Kimondhatnám a hallgatást, csak
magamból kéne adnom,
mert a széttört csendet szavakból
kell újra összeraknom...

Barnaky Miklós: Távolság

Ha néha, éjjelente meg- megállsz,
s felnézel a csillagokra
onnan várva vígaszt és reményt,
gondolj arra, hogy talán ebben a percben
kint állok valahol én is az égbolt árnyékában,
s a csillagokat nézem. Ugyanazokat a csilagokat.

S ha egyszerre nézzük őket, lassan mintha
egymás mellett állnánk; kinyújtom karom,
s a végtelenségen át szorítalak magamhoz,
hogy tudjam: enyém vagy.

Tolnay András: Lennél-e menedékem

Lennél-e menedékem,
Ha teljesen eláztat az eső
Lennél-e menedékem
Ha nem is próbálnék erősnek látszani
Megsimogatnál akkor is,
Ha mocsárba merültem előtted
Lennél-e menedékem
Ha siralmas kiszolgáltatottságom
Egyetlen érintésért könyörögne
Megvigasztalsz akkor is, ha majd
Könnyeim ömlenek aszfaltközöny tócsáiba
Lennél-e a menedékem,
Akkor, mikor magam elől menekülök ...
talán pont hozzád...

Nagy István Attila: Szimfónia

Hiányoztál.
Mindenütt kerestelek.
A fák mögött, a felhők haragjában.
A szemlehunyás ólmos fáradtsága
eltakart.
Pedig milyen jó lett volna,
ha a hangodba burkolózom,
s megtelik zenével a lelkem,
szimfónia zeng, ha rád
gondolok.

Nagy István Attila:Minden leszek

Elfelejtem magam,
láss olyannak, amilyennek szeretnél,
amilyennek a felfedező izgalom
sejtjeidbe égeti megtört alakomat.
Nem leszek más, csak az,
akinek megláttak szemeid,
s akinek a várakozás napjaiban
magadnak szeretnél.
Minden leszek, ha akarod,
csak nyugtasd rajtam szemed,
s érints meg minden pillanatban,
hogy megéljem a holnapot.

Kun Magdolna: Amíg élek, visszavárlak!

    
Éjszakánként, mikor csillagok milliói
vakító lánggal fedik be az eget,
arra gondolok, vajon merre járhatsz,
s van-e ott a másvilágon olyan, aki szeret.
Gondolsz-e még az otthont adó házra,
azokra a szél borzolta fákra,
melyek alatt megpihentünk,
mikor kedvünk támadt egy-egy
csókos suttogásra.
Tudod, bárhogy múlnak a napok és az évek,
én újra és újra visszavárlak téged.
Visszavárlak oda, hol miénk volt a nyár,
ahol karjaival ölelt az őszi napsugár,
s ahol nekünk dúdolt dallamot a szél,
mikor magadhoz vontál és velem nevettél.
Néha még könnycseppek gördülnek arcomon,
mert nem akar szűnni a fájdalom,
hiába jönnek felváltva a hónapok,
nekem már sosem lesznek olyanok,
mint régen.
Felettem is elmúlik az idő,
hajam mahagóni színét dérkristályba fonja,
elrabolja könnyeimnek megcsillanó ékét,
hogy a holdfényét ne tükrözze vissza,
mert az idő nem kegyelmez senkinek,
ami egyszer elkezdődött, annak vége lesz.
Talán már meg sem ismernél, ha látnád,
a keserűség ráncait, az elmélyült barázdát,
melyek bánattól feszengnek
szemem szélein.
Hiányod folytonos szenvedést okoz,
s ez az érzés darabokra roncsolja a szívem,
mely minden éjjel magányosan zokog,
mióta szilánkokra törött
benned élő hitem.

Barnaky Miklós: Ma

Szemedbe nézve emlékek sokasága merül fel bennem;
első találkozásunk, első csókunk emléke; önfeledt kacagásod,
ahogy vad rohanással hagytuk magunk mögött a város
kőrengetegét -

de már nem látom a fényt; az újdonság varázsa elveszett,
s mi némán kérdezzük egymást a múlt felől -

bocsáss meg, kedves -

egymásnak csapódó sorsunk mindkettőnk életéből elvett,
s hozzáadott valamit, s most magányba félrehúzódva várjuk,
hogy begyógyuljon a seb.

Mégis; megérte -

Egyed Emese : Várok

Még kincseim rejtőznek kő alatt,
gyökér alatt, kiszáradt vízmederben.
Világhír, vásár tőlem elhaladt;
várok a szóra: nincs más csatatervem.

Még árnyék fedi szőlőtöveim.
Némák a hársak, zsibbadt rózsavesszők
bőre alatt gond; várak kövein
gyönge sugár keres tükörnek tetszőt...

Várok, hiszen a békesség is eljő,
ragyogása ír fejfámra nevet.
Nem is leszek több: csöndes fodrú felhő.
Vagy szóban hang. Vagy kép körül keret.

Barnaky Miklós: Tájkép

Áttetsző sóhaj leng a fák ágai közt.
A távolban a lebukó napkorong
utolsó sugarai csordulnak le a sziklákon.
A pocsolyákban megdermedt az idő,
a föld szorításában
a tó víztükre szilánkokra hasadt.
A fák közé beszivárog a sötétség,
s a feltámadó szél kisöpri
az elmúló nap szétmáló porait.

Weöres Sándor: A célról

Mit bánom én, hogy érdemes
vagy céltalan a dolgom?
Patak vagyok: kérdjem-e, hogy
habomat hova hordom?

Harcolok: nem tudom, kiért
és nem tudom, ki ellen.
Nem kell ismernem célomat,
Mert célom ismer engem.

Egyed Emese: Szélcsend II

Már nem esik, de a málnaszemek még sárbatiportan
Rettegik a nagy időt és kábulatát a bukásnak,

Már nem elég a félő gondolat, már nem elég a
Bánat, hűvös esőjét félem az alkonyi tájnak:

Páfrányborda remeg meg a víztől, föld szaga árad,
Mit tegyek, mondd, mit, hogy ne akarjak menni utánad?

Sárhelyi Erika: A lélek dallama

Lelked törékeny hangszer,
melyre igen vigyáznod kell.
Kényeztesd, óvd, szeresd,
hisz’ tőle szebb az életed.
Játssz rajta lágy harmóniát,
dúdold el velem a lélek dalát.
Engedd szárnyalni messze,
a távoli lélek-szigetekre,
ahol lélek lélekkel randevúzik,
szó a szóval összebújik.
Szimfóniában olvadnak egybe,
s kéz simul a tenyeredbe.
Áramlik a dallam, át a lelkeken,
megérintve szívedet, kedvesem.

Stephenie Meyer: Van egy pont...

Van egy pont, ahol a kislányból nő lesz.
Egy pont, ahol legyőzöd a félelmet.
Egy pont ahol kiborulsz.
Egy pont, ahol már csak röhögünk mindenen.
Egy pont, ahol már nem agyalsz.
Egy pont, ahol erősnek kell lenned, és egy másik, ahol elgyengülsz.
Egy pont, ahol az extázis kezdődik.
Egy pont, ahol minden bölcsességedre szükség van,

és egy másik ahol újra kisgyerek lehetsz, ha erre vágysz.
Mindig van egy pont.
Ne goldolkodj! Éld az életed!
Minden fejben dől el - ezt te is tudod.

Káldi Géza: Hóvirág

Foltokban már olvad a hó a hegyen,
Az avarból virág bújik szerényen.
Fehér harangját lehajtva földre néz.
Dárdás levele vigyázza testőrként.

Pici hagymából fejlődve díszeleg,
Takarítja maga elől a telet.
A hóvirág jelez: tavasz közelít,
Érkezése téli tájat megszépít.

Te kis virág milyen nagyon bátor vagy!
Jössz akkor is mikor kemény még a fagy!
Legyőzöd a rideg-hideg világot,
Megelőzöl minden büszke virágot.

Ágh István: Mire való visszajárnom

Mire való visszajárnom
ha nappalom éber álom
azért borul rám az éj is
hogy sötétté váljak én is

sötét éjszakára váltom
hosszú fekete kabátom
amit levetnék kivetne
poros pókháló ereszt be

ugyanaz a régi konyha
csak a tűzhely nincs begyujtva
csak valami ősi füstszag
kínkeserves múltja izgat

míg egy fehér öregasszonyt
magának beszélni hallok
ráhajol a fazekára
mint az árnyék gyászruhája

mégis mintha valóságos
volna csupán igen álmos
talán azért olyan rideg
mint aki nem jó senkinek

talán azért olyan gőgös
mert nincs köze az időhöz
az a gyönge villanykörte
nem elég hogy földerítse

anyám! unokámat hoztam
itt lüktet a bal karomban
el kell mennem nemsokára
hol találok az apámra?

csak nem ő lakik mint szolga
szalmán rongyos istállóban
szélsőnél még szélsőbb házban
elmúlása odujában?

eltemette magát élve
senkinek sem jut eszébe
itt hetelek kószán mégse
került a szemem elébe

mondd meg anyám! de nem mondja
mitől vagyunk elátkozva
belehajol fazekába
ne is lássa amit látna

van is attól félni való
magától nyílik az ajtó
se nem zsandár se nem rabló
inkább mihozzánk hasonló

Kovács Anikó. Léleksimogató...

Hogyan lehetne ezt szavakba önteni, jaj ügyetlen vagyok, nem sikerül -
hogyan kell elmondani, hogy az élettel rég kibékültem
sőt haragban sem voltam itt belül?!

Bennem olyan fényes béke van hogyan is írjam ? -
mint mikor a pipacs lángolva lobban a forró augusztusban, a vonatablakból a
szemedbe robban a végtelen mezőn - a porban fény leng, fölezüstlik a csend;
úgy hallod, az Isten hegedül...

vársz egy hangra, még tán hallod is: mint álmaid kútjába csobbanó kavics
oly mély és titokzatos minden, és akkor hirtelen, egyszerre megérted:
az életed egy hosszú-hosszú, folyamatos karácsony, benne mosolyog a meglepetés,
nem vártad, csak kaptad: varázsos, a puha szőnyegen elhalt a lépés,-
csend van körötted és benned, meg áldott, bíbor békesség...

Talán nem adta vissza jól a szó, talán nem is lehet ezt elmondani -
de te tudod, neked int csókot a vidék, és már nem késhet sokat a bizonyíték;
hisz mit szóljon az, ki fájni sem mer, míg te lépést tartasz a többiekkel,
lelked mint frissen vasalt nyári ing, szíved forró, nyitott és szelíd,
és benned minden puha, selymesen finom békesség.

Jó ez így....

Csitáry-Hock Tamás

" Párhuzamosan élsz... önmagaddal.


 Minden nap felkelsz, elkészíted a reggelit, felöltözöl, munkába indulsz.
Dolgozol, bevásárolsz, mosol, főzöl, takarítasz.
Gyermeket nevelsz.
Minden nap ugyanazt, minden nap ugyanúgy.
Unalmasan, belefásulva.
És álmodozva.
Mert van egy másik életed.
 Amit sokan észre sem vesznek talán.
 De a tiéd az is.
Sőt, igazán az a tiéd.
Álmaiddal, vágyaiddal, érzéseiddel.
Időnként, titkos szobádban előveszed féltve őrzött álomkabátodat, magadra veszed, és álmodsz.
 Álmodod azt az életet, amit élhetnél is."

Kormányos Sándor: A csenden át

A hallgatáson túli vágy
feléd incseleg.
A csenden át, mely körbezárt,
megérintelek.
Mesét mondok, dúdolom a
régen otthagyott
szavak élén gömbölyűvé
kopott dallamot...

Baczó Zsolt: Élni

Figyelni...
hallgatni a szelet,
nézni ahogy a nap csendesen lemegy,
a lemenő napban titkokat keresni,
megszámlálni a rengeteg sok csillagot,
kergetni a rohanó patakot,
végemúlhatatlan türelemmel
lesni ahogy nőnek a fűszálak,
szomorúan hallgatni ahogy elhaló
sóhajok a magas égig elszállnak,
álmodni, újjászületni, élni...

Baczó Zsolt: Fázik az erdő

Hideg van. Fázik az erdő.
A meztelen fák csöndbe burkolózva állnak
mozdulatlanul a tél nehéz súlya alatt.
Állnak némán,
szótlanul várják a közelgő tavaszt.

Szabolcsi Zsóka: Óvjon árnyad

   
 Zöld lombod takarjon szemérmesen,
     mesélj még mosolyoddal lombkedvesem.
     Versem, dalom, mind tiéd, ha akarod,
     karod helyett öleljen ágotthonod.
     Fészkünk, álmunk óvja nap sugara,
     csillogjon felettünk kék éjszaka.
     Mosson eső, frissítsen harmat hűse,
     vágyódó lelkem szépséged fűtse.
     Egymásba kapaszkodva keljünk útra,
     varázsolj életre újra meg újra.

Fodor Ákos: Sose bánd

a hang... a hangot a csend szüli meg
és észre talán csak úgy veszed,
ha már vele-száll, vele zeng
szíved...

a fényt a szem fura mágusaként
úgy zárja keretbe a vaksötét,
hogy élesen álljon a kép
eléd!

sose bánd
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ
csupa rész az egész,
bánat vagy nevetés, amíg élsz,
de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!

míg hazaérsz,
itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén,
vagy a lét peremén, hol a hang
meg a fény elenyész,
sosem árt, ami ér, sem a rossz
sem a jó
sose kész...

a csend... a csendet a hang szüli meg
és észre talán csak úgy veszed,
ha hozzásímulsz,
s veletart szíved

sose bánd
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ
csupa rész az egész,
bánat vagy nevetés,amíg élsz,
de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!

míg hazaérsz,
itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén,
vagy a lét peremén, hol a hang
meg a fény elenyész,
sosem árt, ami ér, sem a rossz
sem a jó
sose kész.

sose bánd
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ
csupa rész az egész,
bánat vagy nevetés,
amíg élsz,
de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!

Marina Cvetajeva: Mit vétettem neked?

Tegnap még néztél hosszasan -
És mára minden porba rontva már.
Pacsirta röppent - hol suhan?
Ma rekedt holló károg, gyászmadár.

Okos vagy, én meg ostoba.
Élő vagy, én meg kővé dermedek.
Ó, idők asszony-jajszava:
"Szerelmesem, mit vétettem neked?"

Asszonypanasz, könny záporoz,
és vérbe, könnybe fullad, ami fáj.
Nem édes dajka, de gonosz
szörny a szerelem. Irgalmat ne várj!

Elviszi imbolygó hajó,
fehér út rántja messze kedvesed.
S jajong az egész földgolyó:
"Szerelmesem, mit vétettem neked?"

Tegnap rajongó, féktelen
szavadból rám Kelet dicsfénye hullt.
Kezed ma szétnyílt - életem
belőle, mint rozsdás kopejka, elgurult...

Gyermekgyilkosként, egymagam
várom, sötéten, az ítéletet.
A kárhozatból sír szavam:
"Szerelmesem, mit vétettem neked?"

Faggatom ágyam, asztalom:
"Jaj, mért kell tűrnöm ennyi bánatot?"
"Csókolt, kihűlt: más van soron -
felelik - ez a rendje, elhagyott."

Lángba mártottad életem,
s most jégbedermedt pusztába veted.
Te - ezt vétetted ellenem!
Szerelmem, én - mit vétettem neked?

Mindent tudok. Te is tudod:
látó vagyok már, rég nem szeretőd.
A szerelem már megfutott,
hátrálva halál-kertész előtt.

Lehull úgyis - ne rázd a fát! -
az alma, ha a perc elérkezett.
Felejtsd, felejtsd el, hogyha fájt,
szerelmem, amit vétettem neked!

(Rab Zsuzsa fordítása)