Takács Tibor: SZ, MINT...

Sz, mint szív, száj, szó, szomjúság, szemem,
Sz, mint szívekre szálló szerelem,
Sz, mint szökevény, szúrós, szenvedő,
szerenád, szerencse, szép szerető,
szertelen szerepjátszó színpadon,
szeszélyes, beszeszelt (még mondhatom?)
szájon szamóca, szánalmas, szegény,
szárnyaló lélek, mind ez vagyok én?
Szenvedélyes szerető, szelíden
és szívfájdítóan szorong a szívem,
Sz, mint száguldó, szörnyű szívroham,
amint szomjasan szívemre rohan,
szókincs: szövegszerkesztőm szárnyain
szemérmesen száll szívemre a rím,
Sz, mint a szívem, Sz, mint a szemem,
sziszegő szép szó: szárnyas szerelem!

Harcos Katalin: Mi volna nélküled?

Mi volna hangod nélkül ez a csend?
Csak némaság, és üresség hona…
de így, hogy szavad még fülemben cseng,
a csendnek is van titkos dallama.

Mi lenne nélküled magányos álmom?
Csak rezzenetlen néma holdsugár…
de így, hogy itt vagy nekem a világon,
álmom szenvedélyes, ajkam csókra vár.

Milyen lehetne akkor a jelen,
ha vágyat nem oltottál volna belém?
Nem lenne remény, sem szerelem…
s nem lopnék kalandot életedbe én.

Játsszunk hát kedved szerint, ÉLETET!
Vígat, és kacagástól hangosat!
Játsszunk vágyat és titkos szerelmet…
mindennél szebbet, mindig boldogat.

Áprily Lajos: Októberi séta

Ez itt a hervadás tündér-világa.
Akartál látni szép halált velem?
A Bükkös-erdő bús elégiája
szép, mint a halál és a szerelem.

Fától fához remegve száll a sóhaj,
közöttük láthatatlan kéz kaszál.
Az ágakról a fölrebbent rigóraj
tengődni még a holt irtásba száll.

Lombját a gally, nézd, mily kimélve ejti,
holnap szél indul, döntő támadás,
holnaputánra minden elfelejti,
milyen volt itt a végső lázadás.

Mint gyerta-csonkok roppant ravatalánál,
tönkök merednek dúltan szerteszét,
s a nyár, ez a kilobbant forradalmár,
vérpadra hajtja szőke, szép fejét. 

Radnóti Miklós - Október délután

Mellettem alszik a tölgy alatt Fanni,
s mióta alszik, annyi makk hullt a fáról,
hogy minden jámbor lombbal veszekszem érte, -
mikor átkarolt, kérte, őrizzem pihenését.

De nap kacsintgat át fodrán a lombnak,
vad darazsak dúdolnak körül haraggal.
És a lomb makkal felel és feleselget,
hulló makk makkot kerget, nem tud a fán maradni.

Fanni fölébred és álmos szeme kék,
keze oly szép, mint szentkép keze és gonddal
békít a lombbal, végigsimít a számon
s ujját ott tartja három harapós fogamon még,

hogy ne beszéljek. Így készül az új csend
és a csendből odafent sziszegve eső
hatnapos eső, mely elmossa a makkot
s mint fekete szallagot, úgy köti ránk a novembert.

Bunya Yasuhide: Ősz

Virág és fű-fa sárga.
Az elmulás hatalma győz.
Csak a tenger virága
nem érzi, hogy eljött a bősz,
cifrálkodó és tarka ősz.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

 

Kovács Erika: Séta

Tekintetem
a tóparti földön sétál,
homályos,
de élő emlékekben botladozik.
A tó tükre
sóhajomtól megreped...
Szerelem-padok jajdulnak
alvó fák alatt
- kölcsönös élmény -,
torkomban visszagurul
egy könnycsepp
(az égből egy huncut
csillag kikukucskál),
arcomra mosoly merészkedik,
és elmerülök létezésünk csendjében.

Illyés Gyula: Öt perce

Öt percre nem gondoltam rád. Be jó
volt, istenem,
öt percre tőrdöféstelen
lélekzenem!

Öt percre nem gondoltam rád. Milyen
meglepetés:
kiállt a sajgó szerelem,
nem szúrt a kés,
lazult a szorító marok, megállt
a fulladás,
elszállt a féltés, a gyanu,
leszállt a láz.

A megcsitult szív hogy csodálkozott.
Való? Igaz?
Nem vagy! Hiány vagy! Annyi sem.
Halott! S ha az?

Öt percre az örökviharú ég
tisztást kapott.
S most annál reménytelenebb, ahogy
megint zuhog,

csattog és dörög, idegemen át
földek-egek
bömbölik, nincs egy pillanat tovább
tenélküled!

Orbán Ottó: A Múzsa csókja

     

A ritka kegyelmi pillanatban,
Amikor az alvó agyban egy retesz bekattan,
Vagy épp hogy kinyílik egy ajtó, s némi fény
Dereng föl az idegdúcok tövén,
Még nem fölismerés, csak ködszitáláshoz hasonló sejtelem,
De máris csalogat és csábít és játszik velem,
Még nem kerek mondat, még csak nem is értelmes szó,
Kimondható, leírható, fölfogható,
De él bennem egy indián nyomolvasó,
S követni kezdem a rejtélyes vad nyomát
Árkon, bokron, bozóton át,
Kockáztatva azt, hogy egy fatörzs mögül
Kilép egy medve és megöl,
Vagy az eget bámulva, ahol egy sas köröz fenn,
A nyakam szegem egy sáros gödörben;
És lidércnyomásba fordul az álom,
Mert megvan, itt van, és mégsem találom.
A fogam vacog, az ajkam remeg,
Hajnali fél ötkor fölébredek -
Egy verssor libeg a nyelvemen,
Amit ki tudja, ki sugallt nekem,
És amin ronthatok, javíthatok,
Amíg élek s meg nem halok.

Szabolcsi Zsóka: Fakulóban

Édes kék napok hullnak, hullnak.
Pereg a szirom, szürkül a világ.
Elhagyott földön csak varjú károg,
Kopárodó fákon árvul az ág.
Színes álmaink már fakulóban,
közeleg a mindent elmosó eső.
Dideregve lépked felénk december,
s ködbe merülve pereg az idő.

Nemes Nagy Ágnes: Fák

    Tanulni kell a téli fákat.
    Ahogyan talpig zúzmarásak,
    mozdíthatatlan függönyök.

    Meg kell tanulni azt a sávot,
    hol a kristály már füstölög,
    és ködbe úszik át a fa,
    akár a test emlékezetbe.

    És a folyót a fák mögött,
    vadkacsa néma szárnyait,
    s a vakfehér, kék éjszakát,
    amelyben csuklyás tárgyak állnak,
    meg kell tanulni itt a fák
    kimondhatatlan tetteit. 

Róna Katalin: Öreg szívem...

     
Öreg szívem, mint vén hegedű húrja,
megkopott már, nem cserélhetem újra!
Az idő elszállt, csak emlékeimből élek,
sírva, kacagva néha vissza-vissza nézek.
Mit tettem én? Mennyi jót, vagy rosszat?
Istenem még milyen feladatokat oszthat?
Öreg szívem, mint vén hegedű húrja,
megkopott már, ki tudja, meddig bírja?
A legnagyobb kincs, mit életemben kaptam,
két szép gyermek, kiknek életet adtam.
S, most végre már nagymama is lettem,
kis unokámat nézve, csak félve kérdezem:
Mondd Jó Uram, mennyi időt adsz még?
Láthatom-e hogy nő ez a kis csöppség?
Ígérem én, hogy jó bárányod leszek,
amit csak kérsz én mindent megteszek!
Csak még egy kis időt adj énnekem,
nézzem, hogy boldogul mindkét gyermekem!
Öreg szívem, mint vén hegedű húrja,
megkopott már, de talán még elbírja!
Tisztességgel elvégzem a munkám,
ott vagyok, ahol éppen szükség van rám.
Öreg szívem, mint vén hegedűn a húr,
elpattansz te is, ha úgy dönt majd az Úr!

Jószay Magdolna: Nincs más

Felfalt ez a hét
kiszipolyozta agyam
mely mint szita
ereszt át mindent
mi összetarthatná
az embert
s az érzést hogy
széthullok
az idő rostájában
csak a hit és tudat
enyhíti
hogy vége van
egyelőre
holnap itt leszel
és végre
mellettem létezel
holnap nekem fog
szólni a dal
addig nincs más
mint álomba merülni
arcoddal

Rába György: Ősz

Lábujjhegyen közelg az ősz a réten,
     gyümölcsös fák alatt.
Mi könnyü volt, lehullik észrevétlen:
     a gally, az áhítat.

Hajunkra zúzmarát lehell november.
     Ügyetlen ujjaid
fenyőt hasítanak, – a drága mester,
     a szegénység tanít.

Mint útra készülőt ölelj meg, édes.
     Ott fenn egünk borong,
itt lenn a szív. Húzódik kedveséhez,
     kiben halál szorong.

Elülnek a rigók. A szélkakas vad,
     hosszu árnyéka ing.
Fontold meg jól, ki méred napjainkat,
     esendő tetteink.

Seress Rezső: Fizetek főúr

Csillogó szép csodás világ,
Búcsú nélkül megyek tovább,
Sohasem jó a búcsúszó,
S, mire való a könnyes vád?
Halkan csendben megyek el én,
Mennyi színes csodás remény
Suhan velem, s a szerelem
Üzen nekem, hogy nincs már fény

Fizetek főúr, volt egy feketém
És egy életem, amit elrontottam én
Sietek főúr nincs már sok időm
Tán ma éjszaka, akit várok, értem jön.
Holnap talán,
Már egy másik főúr jön majd énfelém
És az égi kávéház teraszán így dalolok én
Fizetek főúr, volt egy feketém,
És egy életem, amit elrontottam én.

(dalszöveg)

Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez

Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

Helen Bereg: Reggeli emlék

Fáj, mert nem vagy velem.
Fáj a hiány.
Számon égni érzem
Ajkad melegét,
Még ízlelem csókod
Vad ízét,
Arcomon még játszik
Mosolyod,
Szememben csillámlik
Tükörvalód,
Ujjaimon lebeg
Bőröd melege,
Nyakamban még hallom
Sóhajod.
Vállamon elnyugszik
A tegnapi gond.
Sejtjeimben lüktet
A hiány.
Reggeli csók íze
Hol vagy már?

Juhász Gyula: Titkos értelmű rózsa

Lehet, hogy soha ki nem ejtem,
Mit boldog fájón rejt a lelkem.

Mint gyémántot a szürke tokban,
Hordom e kincset mély titokban.

Szent e titok s e némaság szent,
A sírban mondok rája áment.

De szemeimben ott lobogsz majd
S te adsz ajkamra hosszú sóhajt.

A vérem lángra tőled lobban
S virágot nyitsz haló poromban.

Magányos és fekete rózsát
És - nélküled nem lesz mennyország!

Éles Attila : Rég láttalak (Ősz)

Régóta várlak már.
 Tarka pillangószárnyon elszállt a nyár,
 elmúlást görget maga előtt az esti szél,
 csupasz ágak közé bújva, rólad mesél.

Régóta várlak már.
Tarka pillangószárnyon elszállt a nyár,
elmúlást görget maga előtt az esti szél,
csupasz ágak közé bújva, rólad mesél.

Nem jössz el, tudom.
Hiába ülök fázva a közös padon.
Az esti park ködfátyolba öltözött,
te, mint egy árny, ott vagy a köd mögött.

Talán maradok kicsit.
Várom, hogy a fuvallat mondjon valamit.

Ha mégis elmegyek,
lépteimtől libbennek a barna levelek.
A hűvös pára egy pillanatra a vállamon elidőz,
hideg szélből sálat teker nyakam köré az ősz.

Szeitz János: A remény

Új napra vált az éjszaka,
pihenni kér fáradt szemem,
Becsukom a könyvet, vissza-
Térek rám kimért létembe.
Rád bízom, vezesd álmomat,
Ott még teljesül reményem.

Bognár Barnabás: Szívből-szívbe

Minden szó, ami még kimondható,
most minden szó már mást jelent...
és szívből-szívbe adni volna jó
szépet, nagyot és végtelent;
boldog mosolyt, mely mindent elárul.

Megérezni s elmondani végre,
hogy mi vagyunk - hogy én és te -
a világ, s ha felnézünk az égre,
minden ott van egy lépésre
s szemünk nemcsak a felhőkig lát.

Szemünkkel szemekbe látni újra
s nem elfutni minden csoda
mellett, megállni és lelassulva
várni; s egy szó, egy kép hova
tűnik el, azt már érzi minden szív.

A szív tudja, a szív igazán lát,
tudja, milyen volt s mivé lett
az értelem, ki csak sejti a lét
igazát, mert minden élet
a szívből indul, s oda érkezik.

Sinka István: Ősz...

Fű, fa, virág, dal ma mind olyan szomorú,
Ó, ősz rőthajú Október, te zöld aranyú
pergesd csak, pergesd ezernyi sárga, holt
leveledet s mondd nekik így: Hullongjatok!
S míg édes mákonyoddal ízesül új borod
s drága, ritka fényt szór hideg, kába hold,
jöjj, hervadt ősz s hallgasd: sír az őszi síp.
Ma még úgyis szeretlek, ma még úgyis imádlak,
te rőthajú kedves, képe a méla bájnak.
Mert holnap már, lehet: egy holt sziget
leszel te is s körötted néma roncsok
vergődnek majd, te szép, te múló! Sárguló lombot,
piros levelet adsz most nekem? A nyár, úgye, messze ment?
Csatold le hát ragyogó övedet s várj míg lehet,
Ó, ősz, te szép, te múló, te hervadt, te szent.

Lányi Sarolta: Vers

És én még várok. Várok. Hisz ma még
A rádvárás öröm, remény nekem.
De nem tudod és én sem tudhatom,
Hogy baktató, fakó évek során
Nem únom-é meg majd várásodat?
Nem zúzom-é be gyilkos unalomból
Az aranytükröt, mely az arcod őrzi?
S fanyar, terjengő, gyilkos unalomból
Nem tépem-é ki szálankint hajam,
Reménytelen dühvel a szélbe szórva
Foszlányait a brokátlobogónak?

Illés-Vizler András: Töredék a szerelemről

a Kettő
megszüli a végtelent,
majd nézi,
mint partra vetett
hajótörött a tengert. 

Zsefy Zsanett: Festetlenül

Leültem, hogy írjak valami szépet,
vastag filctollal kikanyarítva, ami a lényeg,
lágy rózsaszínbe fűzve mesterit,
valami újat, ami téged is felvidít.
Enciánkékkel írtam múltamat,
narancsvörössel ábrándokat.
Aranyból szőttem fölé' jövőt,
párizsi zölddel szegtem körbe őt.
Túl színesnek láttam művemet,
fáradt kékkel festettem át neked.
Nem láthat rajta senki mást,
mint ködbe olvadt diszharmóniát.

Most nem adhatok semmit sem,
amit akartam lehet elviszem.
Egy érzés, hogyha átjár és elandalít,
az voltam én,

s nem ez a pár sor itt.

Reichard Piroska: Reggelek

    Rám nem várnak biztos kézzel megácsolt
    egymásból nyíló holnapok.
    Nirvánás éjszakából felmerülve
    meg kell építnem minden egy napom:
    fáradt karral fejem fölé feszítni
    az ég kárpitját megtépett hitemből,
    kiteregetni sivatag magányom,
    felütni rajta gondom sátorát
    és befuttatni hullatag reménnyel,
    hogy szélcsendjében ellakhassak estig.
    Reggeltől estig. Többre nincs erőm.
    S reggel megint előlről kezdem.

Éles Attila: Búcsú

Gesztenye termés koppan a földön,
szétnyílik a tüskés, puha börtön.
Barna lakója messzire gurul.
A tájra reggeli pára borul.

Sárga levelek, halkan libegve
ereszkednek a parti fövenyre.
Őzek állnak a gázlónál sorba.
óvatosan a szomjukat oltva.

Búcsúznak a gólyák is a tájtól
Vadludak bújnak elő a nádból.
Szárnyra kapnak és vissza sem néznek
nem itt vágnak már neki a télnek.

Feljön a nap, elillan a reggel.
Terül a fény, bizsergő meleggel.
A nyár búcsút súg, langyos szellővel
Helyet cserél a gyönyörű ősszel.

Weöres Sándor: Évszakok

Ősz

Kicsit szeles, kicsit csélcsap,
Mégis remek ez az évszak.
Néha száraz, néha nedves,
A szívemnek igen kedves.

Szeitz János: Ősz

Őszi eső sűrű cseppjei csapnak
Millió gyémánt koronát az árkok
Lefutó virgonc vizére. Buborék
Lesz ott, rövid királyi éke után.

Rőt-barna s pirosból sárgába tűnik
A tölgy és a bükk lehulló levelén
Idebent az őszi magány emléket
Talál, azt békélt mosollyal köszönti.

Válóczy Szilvia: Körök

     
(Gyűrű helyett)

Kört rajzolsz ujjamra,
Lágyan simogatod
A tenyeredhez mért igazságot.
Belém festetted már
A közös jövőt,
És minden álmod.