Lehet, hogy soha ki nem ejtem,
Mit boldog fájón rejt a lelkem.
Mint gyémántot a szürke tokban,
Hordom e kincset mély titokban.
Szent e titok s e némaság szent,
A sírban mondok rája áment.
De szemeimben ott lobogsz majd
S te adsz ajkamra hosszú sóhajt.
A vérem lángra tőled lobban
S virágot nyitsz haló poromban.
Magányos és fekete rózsát
És - nélküled nem lesz mennyország!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése